Magyarörmény kultúra és művészetek

Az örmény nép kultúrájának és művészetének gyökere a több mint 5 ezer éves, keresztény nemzet kultúrája és művészete a maga egyedi írásbeliségével, keresztény szellemiséget tükröző keresztes-köveivel, templom építőművészetével, igen kifinomult fém- és ötvös művészetével és szakrális textiliáinak gyönyörűségével. Az évezredek során formálta népének harci, történelmi- és gazdasági sikerei, bukásai, elnyomattatása, megpróbáltatásai, majd újraéledése.

Az Erdélybe letelepedett utódok a dualizmus korában, az egyre inkább asszimilálódott örménység egyes értelmiségi köreiben „örmény kulturális reneszánsz” jött létre: foglalkozni kezdtek saját történelmükkel, kultúrájukkal, s mindez publikálására „Armenia Magyar-Örmény havi szemle” néven folyóiratot hoztak létre. Magukat magyar-örményként határozták meg, azaz politikai és anyanyelvi értelemben magyarként, de örmény szociokulturális örökséggel kiegészítve. Ekkor értékelték és ideologizálták saját szerepüket a Kárpát-medencében: mintegy a magyarság vérfrissülését hozó erősítésként. Az identitás megtartása érdekében cikkeikben újra és újra fogalmazták, mit is jelent örménynek lenni. A lapban olvasható nemzetkarakterológia szerint az örmények „család- és vendégszerető, istenfélő, takarékos, szorgalmas, vállalkozó szellemű” emberek. Az „armenizmusként” megfogalmazott ideológiájuk szerint a magyar-örmény szinte magyarabb a magyarnál, s mivel a két nép tulajdonságai úgymond kiegészítik egymást, igen előnyös mindenki számára ez a vérkeresztezés. Ennek egyik jellemző példája, ahogy Szongott Kristóf főszerkesztő ír az Armenia induló számában: „Szemlénk […] a tudományos célon kívül szolgálatot fog tenni a magyar nyelvnek, terjeszteni fogja a magyarosodást, előmozdítja kultúr egyesületünk céljait – és követendő példát ád a nemzetiségeknek. Arméniánkban a magyar-örmény azt fogja folyton folyvást édes üdvözítőnkkel hangoztatni a nemzetiségek fülébe: – Példát adtam nektek, hogy a mit én is tettem, úgy cselekedjetek ti is. Én megtanultam a hazai nyelvet – tanuljátok meg ti is. Én mindig a haza érdekeit szolgáltam – ezt tegyétek ti is -. Nincs okunk kételkedni abban, hogy a különben gimnáziumi tanárként dolgozó Szongott a katedráról is ezt hirdette, és nem gondolkodott másként a többi magyar-örmény sem. Egyébként bár keresték a kapcsolatot a világban máshol élő örményekkel, de már elsősorban Magyarországhoz és a magyarokhoz kötődtek.

A lakosság társadalmi-gazdasági helyzete a XIX. században már erősen függött a családfők iskolázottsági szintjétől, hiszen a jobb állások betöltéséhez megfelelő végzettség is szükséges volt. A sokgyermekes örmény családokban – a vagyon elaprózódásának veszélye miatt – szükséges volt a gyermekek polgári foglalkozásokra való taníttatása. Sokan jogi, orvosi, gyógyszerészi végezettségre tettek szert és ennek megfelelően a közpályán vagy magán praxisban működtek.  A századfordulón összesen 104 állami és egyházi főgimnázium volt található Magyarországon, ebből 27 darab volt Erdélyben (a Partium területén levőket nem ideszámítva). Szamosújváron 1894-ben, Erzsébetvároson 1899-ben létesült főgimnázium, mindkét helyen a város jelentős anyagi támogatásával. „A millennium alkalmából a legnagyobb kulturális alapítványt vidéki városaink közül mindeddig Szamosújvár tette … 500 ezer forintot meghaladó összeget ajánlott fel a városban létesítendő főgymnasiumra… fontos, hogy a görög katolikus gimnáziumból elvonja a diákokat és hazafias nevelésben részesítse…” – tudósít az Armenia. Gyergyószentmiklóson 1908-ban nyílt meg a főgimnázium. Ez természetesen emelte a városlakók kulturálódását, és későbbi elhelyezkedési lehetőségeit, valamint a városokat körülvevő kisrégiók oktatási központjai lettek. Magukra a városi közösségekre mégis rossz hatással voltak annyiban, hogy a magasabb iskolai végzettséggel rendelkező fiatalok máshol kerestek munkát.

A XXI. században látszólag nehezen magyarázható meg az örmény kultúra jelenléte a többszáz éves diaszpórában élő örményeknél, akik hasonultak már a befogadó nemzetükhöz.

Mégis – megismerve életrajzukat, alkotásaikat, fotóikat, közvetlen egyéniségüket – általában feltűnik a jellegzetes örmény vonásuk, életfelfogásuk, színviláguk, gasztronómiájuk harsány zöldfűszerei, ecsetkezelésük, zenei hangzásaik, közösségi megnyilvánulásaik, hazaszeretetük, melyek hatására máskép érzékeli az olvasó, a múzeumi látogató, a zenét hallgató… a művész alkotását, mert valamivel több van ezekben az alkotásokban.

Hiszünk benne, hogy az ősi örmény művészeteket génjeikben magukban hordozzák.

Gondolom, azt senki nem vonja kétségbe, amikor Aznavour egy francia sanzont elénekel, akkor abban a francia dalban benne van egy kicsit az örmény nép múltja és kultúrája is, legalábbis minden örmény kötődésű ember ezt beleérzi. Kérjük, hogy ehhez hasonlóan viszonyuljanak Hollósy Simon, Bányai Elemér, Tutsek Anna, Kacsóh Pongrác, Szervátiusz Tibor, Bánffy György, Jankovics Marcell, Novák Ferenc és a többi örmény gyökerű magyar művész művészetéhez.