Bányai Elemér (1875-1915)

Híres örmények

Örmény gyökerek megnevezése: Bányai Elemér (Zuboly) Név eredete: Bájáczhi örmény névből Forrás:(Szongott Kristóf : A magyarhoni örmény családok genealógiája 1898, 25. old.; Életrajzi források: Távol az Araráttól…A magyarörmény irodalom, szerkesztette Alexa Károly, Erdélyi Örmény Múzeum 20., Erdélyi Örmény Gyökerek Kulturális Egyesület, Bp. 2014, 49. old. ); Magyarörmény életrajzi lexikon I. kötet 27. old. – Szerkesztő: Fancsali János, Magyar-Örmény Könyvtár 18.)


Mindenki a felvett nevén emlegette a fővárosban, éltében-holtában, esetleg  „maga, örmény”-ként szólította a kései kocsmaasztal mellett, amint azt Krúdy Gyula Ady Endre éjszakái című emlékező gyűjteményében olvashatjuk. Rövidre szabott élete első és nagyobbik felét Erdélyben, az utolsó évtizedet Pesten élte le. Őt tekinti a magyar-örmény irodalmi köztudat az igazi és jellegzetes örmény írónak, aki a régi idők és modern kor határán élt, gyermekként még személyesen megtapasztalhatta magát a valódi, hagyomány vezérelte örmény életet, ám ez az idő már egybeesik fajtája asszimilációjának végső szakaszával. Az „örmény metropoliszban” (ezen a címen jelent meg 2001-ben egy kisebb válogatás tőle az örmény önkormányzat támogatásával), tehát Szamosújváron született sok gyermekes családban, hamar árvaságra jut, gyámjai azonban derekasan gondoskodnak róla. Tanára volt Szongott Kristóf is, az örménység „őrlelke”, az Arménia létrehozója és az örmény emlékek legelhivatottabb búvára.  A középiskolát Kolozsvárt és Máramarosszigeten végzi, 1893-ban érettségizik, bevonul, tiszti vizsgát tesz és a Kolozsvári Egyetemen tanul tovább. 1901-ben magyar-francia szakon végez, ezután doktorál. Ekkortájt kezdi újságírói pályáját Erdély fővárosában, rövid időre visszatér szülővárosába, itt lapot alapít (Szamosújvári Közlöny), kiadja hallatlanul gazdag örmény anekdotagyűjteményét majd 1904-ben  felköltözik Budapestre. A Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárának gyakornoka és hírlapíró. Meghal kislánya és felesége.  Egyszerre szorgalmas és mozgékony újságíró, könyvtár mélyi  tudományos  kutató és éjszakai ember. Igazi „ködlovag”, akiből-amiből oly sok járta az akkori pesti utcákat. „Lobogó temperamentum” – írja róla Schöpflin Aladár – „soha semmiféle körülmények közt nem kímélte magát.” Bohém volt, „de a gallérja mindig tiszta”.  A pesti félmúlt története izgatta művelődéstörténész-újságíróként , a napi események,  aktualitások mellett, amelyek közül is elsősorban a szegénység  és  az igazságtalanság esetei és történetei. „Az aktualitás csak örvéül és ürügyéül szolgál Zuboly gondolatainak, amelyeket saját lelkének tüzén zománcozott meg és amelyek legtöbbször  meg is haladják egy újságcikk érdekességének határait” – írja róla halála után a Budapesti Újságírók Egyesület által kiadott Zuboly könyve (1916) megjelenésekor Szini Gyula. Bányai Elemér élete és sorsa csupa kettősség: elkötelezett örmény és vállaltan magyar, mélyen erdélyi lélek és pesti „alak”, a polgári radikálisokhoz kötődő szabadkőműves és a nemzeti értékek következetes képviselője, történész és „újdondász”, bohém , de állandó „nyárspolgári” nosztalgiákkal. Mindenki szerette, még Ady is, aki egyik legszebb „magyar” versét ajánlotta neki (Négy-öt magyar összehajol) és halálakor is verssel emlékezik meg róla. 1915 nagypéntekén hal meg százada élén, „népfelkelőként” az Uzsoki szoros közelében.

Sajtótörténeti kötetei és az anekdotagyűjteménye mellett sok száz cikke vár a felfedezésre (Magyar Nemzet, Magyarország, Újság, Magyar Polgár stb.).

Bányai Elemér: Örmény anekdoták és egyéb apróságok – Második kötet – Szamosújvár 1902)

A padon

A pad, melyről itt szó van, nevezetes szerepet játszott a régi Szamosujvár életében. Télen, nyáron, hóban, esőben, ott lehetett látni a patika előtt és jó időn keresztül ugyanazon embereknek nyújtott pihenő és szórakozó helyet. Mintegy nyolc-tiz év előtt aztán eltünt és helyette egy másik, „a kor igényeinek megfelelő” csinosabb jelentkezett s ezzel az uj paddal körülbelül meg is szünt minden a mi a réginek tradiciót, nemes patinát és egyéniséget kölcsönzött. Olyan volt pedig az a régi pad, mint Maupassant egyik karosszéke, mely két-három generáciot kiszolgált, egykoron élt és már porrá vált embereknek volt a fáradságukban enyhitője és maga előtt látta lefolyni a család egész életét.

Az a régi pad, mely immáron eltünt, ugy állott egyszerü kopottságában hosszú időn keresztül a szárnyabontogató ifjúság előtt, mint a még bizonytalan, homályos törekvések „gradus ad Parnassum”-ja. A ki ide jutott és félénken, a meghatottságtól elfogodottan néhány percre helyet foglalhatott, itt érezte először jelentéktelen egyéniségének valamely értékét és itt éreztették vele először, hogy valaki lett, a ki érdemes a megélemedett, tekintélyes és komoly urak társaságára.

Mert az örmény patriciusoknak volt ez a pad gyülekező helye. Csak érdemes emberek foglalhattak rajta helyet és a nép lassan-lassan megszokta, hogy az odavaló jutást a sikerek végső célpontjának tekintse. Voltak ennek a padnak törzsökös alakjai, minők: Placsintár polgármester, Czetz profeszor, Bárány plébános, Pap Tódor, Voith Miklós, Gajzágó deési főorvos és mások, kiket nap-nap után ott lehetett látni, nyájas és okos beszélgetések között az Ave Maria megkondulásáig. Néhány percre üres lett azután a pad, de nyolc órakor már gyermekzsibongás és előkelő hölgyek esti szoáréja élénkitette meg, míg nem ismét üres lett másnap reggelig, hogy ismétlődjék körülötte ugyanez az élet. A padon folytatott diskurzusok és adomázások gyorsan elterjedtek a városban és növelték a pad tekintélyét, mely mindennap kedélyt terjesztett maga körül és egész adoma köröknek vált központjává. Ezekből valók a következők is:

*

Czetz Gergely profeszor és Gajzágó László deési főorvos a patika padján ülve beszélgettek. Miután a kommunitási dolgokat letárgyalták, hogy-hogynem, szóba került a fösvénység is.

Gajzágó László dicsekedve mondá:

—     Annyit mondhatok, hogy egyetlen kivánságomat sem szoktam magamtól megtagadni.

—     Könnyü neked, — szólt Czetz profeszor nevetve, — hiszen te sohasem kívánsz semmit.

*

Az iparos stilus precieuse finomkodásainak kigunyolására mondta el Czetz profeszor nagy derültség között egy izben, hogy a szamosujvári sétatéren minő beszélgetésnek volt tanuja, mely egy cipész segéd és három szobaleány között lefolyt. A cipész segéd megpillantva a szobalányokat, leghóditóbb mosolyával és legmüveltebb nyelvezetével fordult hozzájuk:

—     Botczánat kiarszonyaim! Nem-e mélztattak valjon látni, hogy mely tölgynek árnyékában nyugodnak delnőink.

A szobalányok megrémülve mondták:

—     Bocánatot kérünk, de nem tudunk franciául.

*

Dicsekedve mondá egy apa Czetz Gergelynek, hogy minő karriert csinált fia, a ki alig huszonnégy éves és már is ezerhatszáz forint fizetése van.

—     Ugy-e nagy tehetsége van a fiamnak, – kérkedett az apa.

—     Nagy tehetsége van, az bizonyos, – felelt Czetz, kinek az illető ifju legrosszabb tanitványa volt. —   De annyit mondhatok, hogy azzal a tehetséggel én vagy más szegény ember még kérői fürdőig sem tudtunk volna eljutni.

*

Pap Tódorral egy izben elhitették, hogy a pápa megházasodott. Lévén Pap Tódor naiv és becsületes ember, megkérdezte egyik barátját a padon, hogy mit tud a dologról.

—     Semmit.

—     Hát maga kitől hallotta?

—     K. végrehajtó manta a kaszinuban, hagy ü a lapakban alvasta, – felelé Pap Tódor megtörve.

—     Aztán maga elhitte?

—     Hát bit csidáljak, ha azt manta az istentelen ember, hagy ü a lapakban alvasta.

*

Ilyen adomák, bon-mot-k és elméskedések folytak a padon, melyeket persze csak a szamos-ujváriak méltányolhatnak. De történtek ott nagy viták is, mert a város ügyeit, a politikai kör-nyülállásokat és a vármegye dolgait itt beszélték meg nagy alapossággal, a mig voltak arra való emberek.   — De később, hogy az öreg padot legkitartóbb és leghüségesebb vendégei egyenként elhagyogatták, az ott való élet is fanyarabbá vált. A pad alakjai —  egy-kettő kivételével —  egymásután a temetőbe kerültek, az uj nemzedék pedig uj viszonyok között növekedett és nem sokat törödött a paddal. Én sem bolygatom tovább sebeidet öreg pad, régi, derék barátom; pihenj babéraidon.

<><><>

A buta

Egy budapesti sirkő raktárban felfedezte egykori barátjának a sirkövét a szamosujvári örmény. Kezdi olvasni: itt nyugszik . . .

Ez elég volt neki, rögtön bement a sirkő-telepre és megkérdezte a tulajdonost?

— Itt nyugszik az én édes jó barátom?

— Itt csak a sirköve van, de ő nem itt nyugszik.

— Hm! Mér’ irja akkor az ur, hogy itt nyugszik.

  • Egyszerű a dolog. Mert a sirkő N. szamosujvári ur számára készült és az ő sirhantja elé fogjuk felállítani.
  • Jó jó, ‘szen tudom, hogy mit akar maga mondani. Hanem a felirat azért mégsem jó, mert nem volt szabad azt irni rá, hogy itt nyugszik, hanem igy kellett volna: ott nyugszik.

A tulajdonos nevetni kezdett:

— Miért?

— Csak azért, mert a ki Szamosujvárt van eltemetve, az nem itt nyugszik, hanem ott. Hogy mondhatja hát mégis az ur, hogy itt nyugszik ?

A tulajdonos most már kijött a békességéből.

  • Ne tanitson maga engem, tudom én a dolgomat.
  • Ha tudja — felelt az örmény mérgesen — akkor irja ugy, hogy ott nyugszik és nem itt, mert ez az irás ugy jön ki, mintha én azt mondanám magának: bolond, pedig nem bolond, csak buta, látam in a kinizisibül.

Partnereink és támogatóink

 

KONTAKT
Erdélyi Örmény Kulturális Egyesület
Iroda: 1015 Budapest, Donáti u. 7/a
Postacím: 1251 Budapest, Pf. 70.
Telefon / Fax: 36/1/201-1011
magyar.ormeny@t-online.hu

Amennyiben kérdése lenne az itt olvasott tartalmakkal kapcsolatban, vagy információi vannak örmény vonatkozású történelmi vagy kulturális tényekről, kérjük írjon nekünk e-mailben a magyar.ormeny@t-online.hu címre. Köszönjük!

Copyright @ Erdélyi Örmény Gyökerek Kulturális Egyesület 2018 Minden jog védve!