Hollósy Simon (1857. febr. 2. – 1918. máj. 8.)

Örmény gyökerek megnevezése: Hollósy gertenyesi nemes Korbuly Bogdán Hollósyra változtatta nevét. (Szongott Kristóf : A magyarhoni örmény családok genealógiája 1898, 83.old.; Magyarörmény életrajzi lexikon I. kötet 212. old. – Szerkesztő: Fancsali János, Magyar-Örmény Könyvtár 18.

Hollósy Simon

Máramarossziget, 1857. febr. 2. — Técső, 1918. máj. 8.

Részlet : Muradin Jenő: Magyarörmény paletta című könyvéből

A magyar festészet ikonikus alakja, a nagybányai művésztelep alapítója, aki predesztinált vezérségével, alapját rakta le a modernizmus térhódításának. Bonyolult lelki alkatát a racionalitás eszközeivel megközelíteni máig is nehéz, annyira összemosódik benne ösztönössége és az ifjúságra, a növendékeire gyakorolt mágikus hatása. Vezérsége sem a tudatos szervezésben nyilvánult meg, mint nagybányai pályatársai Réti István vagy Thorma János esetében, hanem az őt bárhova is követni vágyó tanítványok rajongásában. Művészpedagógiai elhivatottsága is ebben a lelkesíteni tudásban mutatkozott meg. „Mindenki művészebbnek, jelentékenyebbnek érezte magát hatása idején, az ő fényétől fényleni látszott, az ő pezsdítő erejétől forrott” – írta róla a nagybányai művésztelep történetírója, Réti István. (A nagybányai művésztelep, Budapest, 1994. 68.) Mednyánszky László emlékezése szerint: bármily sokan vannak társaságában egyedül „csak ő látszik”. (Uo. 66.)

Pályarajzának állomásai: München, Nagybánya, Técső.

A bajor főváros akadémiájára, fivérével, Józseffel tanulni ment ki. Münchenben azután sok évre megtelepedve, barátai ösztönzésére, Tengerihántás (1885) című képének páratlan sikere nyomán magán festőiskolát alapított. Amikor pedig egy millenáris kép, A huszti vár megfestésére hazahívták, növendékei­vel együtt jött le Nagybányára. Ez az expedíció ismétlődött meg azután folya­matosan, művészteleppé alakítva a nagybányai exodusokat. Técső úgy került a képbe, hogy Hollósy, nagybányai pályatársaival meghasonulva, növendékeit a leghosszabb ideig ebbe a Máramaros megyei, Tisza menti vidékre, Kis- és Nagytécsőre vitte. Képalkotó művészete is nagyjából ehhez a hármas tagolódáshoz igazodott. Csak a végletekig fejlesztett és több változatban újrakezdett kompozíciós műve, a Rákóczi-induló kapcsolja össze nagybányai és técsői korszakát. Másrészt élete alkonyának técsői időszaka teremtett olyan nagyszerű műveket, mint 1916-os drámai Önarcképe, a Nereszen hegyet ábrázoló tájképek vagy a Parasztudvar szekérrel című alkotása, a Tisza menti tájra boruló végtelen magasságú éggel.

Örmény alkatára és vérmérsékletére utalnak több ízben is pályatársai.

Ferenczy Valér: „Erős, magas, vállas alak; szép örmény fej, nem is annyira szép, mint érdekes; egzotikus kalóztípus, nagy sötét, dülledt szem, markáns orr, szénfekete, rendetlenül arcába lógó haj.” (A régi Nagybányáról. Nyugat, 1931. 301-307)

Réti István: „Kékesfekete, hullámos, dús haját homlokába fésülve hordta, s ebből az éj sötét keretből élesen vált ki sápadt, egyszínű arcbőre, amelyre pirosságot nem festett soha a nap, sem a bor, sem az indulat. A haragtól még csak sápadtabb lett. Rendes arckifejezése szomorkás volt. Óriási szeme gömbje kissé bandzsalítva nézett, és hogyha mosolygott, nedves fényben csillogott.” (A nagybányai művésztelep. I.m. 66.)

Családja az örmény kirajzás tipikus példája. Nagyapja, Korbuly Karácsony, gróf Teleki Sándornak volt a marhakereskedője, s már 1840 körül Szamosújvárról Máramarosba telepedett. Az apának, Korbuly Simonnak divatüzlete és korcsmája volt Máramarosszigeten. Ő volt az, aki portáján vendéglátó módon helyet adott a Galíciából hazaszökött Lenkey-huszároknak, és hazafias lelkesedésében a Korbuly nevet Elollósyra változtatta. Három fia közül István városi tanácsos lett, Simon és József pedig művészeti tanulmányokat végzett.

A festő Hollósy Simon gyermek- és ifjúkorának meghatározó élménye volt a máramarosi táj. Amikor szülővárosától megbízást kapott A huszti vár megfes­tésére, nyomban válaszolt. „Én azt tízszeres örömmel fogadtam el – írta 1895. március 29-i levelében Páll Emánuelhez annál is inkább, mert az az én legfőbb vágyam, mint neked évekkel ezelőtt megírtam, otthon tájképet festeni.” (Nyugat, 1918. 25. sz. 835-852.)

Az sem véletlen, hogy Nagybányáról távozva a festő növendékeivel legszívesebben Máramarosszigeten, illetve Técsőn tartózkodott.

Máramaros megye egykori técsői járásában örmény honfitársaira talált. Egyre nyomasztóbb magányát a técsői gyógyszerész família, az Ágostonok családjának meleg szeretete oldotta.

A festő pályarajzát, egykori tanítványa, az örmény eredetű Felvinczi Takács Zoltán készült megírni. S bár erre monografikus formában nem került sor, az általa leírtak máig a leginkább megbízható adatok a korai Hollósy- irodalomban. A festő hagyatékát is, a család megbízásából eredetileg Felvinczi Takács őrizte, ideiglenesen a Hopp Ferenc Keletázsiai Művészeti Múzeum raktárában helyezte el.