Szongott Kristóf (1843-1907)

Örmény gyökerek megnevezése: Szongott eredeti örmény neve: Ászduádzádur, német fordítása Szongott = Isten fia (Szongott Kristóf: A magyarhoni örmény családok genealógiája 1898) 166 old.; Távol az Araráttól…A magyarörmény irodalom, szerkesztette Alexa Károly, Erdélyi Örmény Múzeum 20., ISBN 978-963-87832 -9-5, Erdélyi Örmény Gyökerek Kulturális Egyesület, Bp. 2014, 421. old. ); Magyarörmény életrajzi lexikon II. kötet 158. old. – Szerkesztő: Fancsali János, Magyar-Örmény Könyvtár 18.

---

Szongott Kristófról az Arcanum lexikonban, több is csak néhány mondatos összefoglalót találunk. Jelen tudásbázisban az ő munkásságát a kortárs szamosújvári és más erdélyi kortársak méltatásával kívánjuk bemutatni.

Arcanum lexikon

Szongott Kristóf (Marosbogát, 1843. márc 21. – Szamosújvár, 1907. jan. 24.): az örménység kutatója (armenológus). 1863-ban a szamosújvári örmény algimn. tanára lett, ahol negyven évig tanított. A m. armenológia művelője volt. 1887-ben megalapította, 20 éven át kiadta, szerk. és nagy részben írta az Armenia c. folyóiratot. létrehívta 1905-ben az Örmény Múzeumot, melynek első ig.-ja volt. Az örmények történetével foglalkozó munkáiban gazdag néprajzi anyagot közöl. Lefordította és kiadta Chorenei Mózes Nagy-Örményország c. 5. sz.-beli krónikáját (Szamosújvár, 1892). – F. m. Armenia Képes Naptára (Szamosújvár 1892); Szamosújvár m. kir. város Monográphiája (I – III., Szamosújvár, 1893 – 1901. Az I. kötetet örményre fordította Govrik Gergely, Bécs, 1894); A magyarhoni örmény családok genealogiája (Szamosújvár, 1898); A magyarországi örmények ethnographiája (Szamosújvár, 1903); A magyarok eredete és őslaka (Szamosújvár, 1905). – Irod. Sz. K. (Armenia, 1903. 12. sz., 1907: 2 – 3. sz.)

„Szamosújvári Közlöny” 1907. jan. 30.

Szongott Kristóf  életrajza.

Szongott Kristóf Maros-Bogáton született 1843. márc. 21-én. Atyját Szongott Jánosnak hívták, anyja Donovák Ripszima volt. Középiskoláit Gyulafehérvárt végezte 1863-ban kitűnő eredménynyel. Ekkor a Szamosújvár város közönsége által fentartott örm.kath. algimnáziumhoz tanárnak választották meg. A gimnázium államosítása alkalmával 1894-ben állami fögimnáziumi tanárnak neveztetvén ki, ebben a minőségben az 1903-ik évig szolgálta a tanügyet, amikor is 40 évi tanári működése után a közoktatásügyi kormány a saját kérésére nyugdijaztatta. Tanári működése alatt városunk társadalmi és közéletében tevékeny szerepet vitt s igen eredményes működést fejtett ki, amelynek elismeréséül a városi polgárság bizalmából 1877-töl kezdve egész a haláláig a város képviselőtestületének tagja volt. Tanári működése alatt a Számos- újvárt szervezett képezdei póttanfolyamnak több éven át igazgatótanára volt; a szamosújvári ipariskolát hat éven át igazgatta. A Szt-István társulat tiszteletbeli tagjává, a magyarországi néprajzi társaság pedig az örmény osztály előadójává választotta meg. Sok éven keresztül a régi örm. kath. algimnázium képviseletében az erdélyi róm. kath. státusgyülésnek is tagja volt.

Szongott Kristóf az armenisztika terén fáradhatatlan tevékenységet fejtett ki lapjával, melyet huszonegy éven át a saját költségén szerkesztett. Ö fordította le örmény nyelvre először Petőfi több költeményét, továbbá kiadta Chorenei Mózes örmény történetiró „Nagyörményország” c. krónikáját magyar nyelven. Ezenkivül megírta Szamosújvár monográfiáját négy kötetben, halála előtt két héttel pedig kiadta a „Magyarok eredete” cimü munkáját, melyben a magyar-örmény rokonság elméletét állította tel és örmény forrásokból merített adatokkal iparkodott ezt bizonyítani. Százakra menő tudományos cikk és az értekezéseknek egész sorozata jelzik félszázados írói munkásságát, mely most váratlanul megszakadt. Lapjában és a külföldi Örmény közlönyökben Írott cikkelyeivel a magyarság ügyének megbecsülhetetlen szolgálatokat tett. Áz ö kezdésére létesült 1905-ben az „Örmény Muzeum” is, amely alkalomból a távol Keleten működő örmény iskolák és kulturintézetek a magyarság iránt érzett hálájuk és elismerésük hangoztatásával küldték üdvözlésüket és megbízottaikat az alakuló gyűlésen való részvételre.

Betegsége és halála.

Szongott betegsége nem volt újabb keletű. Már régóta érezte azt ö, de erős akaratereje és fékezhetetlen munkavágya nem engedték öt ágyba feküdni. Hordozta súlyos betegségét hónapokig lábán, mert sehogy sem tudott megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy ö, ki 40 évi tanárkodása alatt soha még három napig sem feküdt betegen ágyában, beteg is lehessen. De neki is meg kellett hajolnia a természet kérlelhetetlen törvénye előtt: halála előtt alig 6—7 nappal kórágyba feküdt. S ö ezt az időt sem töltötte tétlenül. Folyton jövendő munkatervén töprengett, tervezgetett, s bántotta a tudat, hogy az „Armenia* februáriusi számának nem készített kéziratokat. S már-már beletörődött abba a megállapodásba, hogy a februáriusi szám elmarad, vigasztalván magút azzal, hogy majd a márciusi gazdagabb lesz, mikor számításait keresztül húzta a halál. Január hó 24-én csütörtökön a hajnali órákban szerelő hitvese s jóbarátai karjai közt visszaszállott lelke a Teremtöhöz. Halálának oka véredény-elmeszesedés volt.

<><><>

Álljon itt néhány kortárs megemlékezése:

DEFUNCTUS ADHUC LOQUITUR!“… Boldog emlékezetű Szongott barátomról, mint az „Armenia és az „Örmény Múzeum“ megalapítójáról, ki egy életen keresztül annyit búvárkodott szülővárosunk történeti múltjának lelkes tanulmányozásában, méltán följegyezheti irodalmi történetünk krónikása az előrebocsátott latin szólás mód kifejezését használva:

„Még meghalva is beszél!“ …

Élete az örménység számára egy szellemi útirányt jelez az utókornak, megjelölve a történelmi előzmények által kiszabott célt, visszatartva úgy a nacionális érzületnek, mint a Haza szeretetének elhanyagolásától.

Ebben van az ö nagy érdeme, miszerint az örménységnek ezen dualisztikus közéleti helyzetét a történeti nemes hagyományok feltárásával megvilágította és igy a jövőre nézve is eszménykép gyanánt állította fel…

Olyan érdem ez, mely képes ércnél maradandóbb emléket szerezni széles körökben elismert nevének.

Egy monumentum, a mely valóban „aere perennius /“

Kolozsvárt, 1907. febr. 20-án

Simay Gergely

<><><>

Egyik hírneves ind bölcselő szerint a világot négy dolog tartja fenn: a bölcsek tudománya, a nagyok igazsága, a jók imádsága és az élet logikája.

Szongott Kristóf Ízlelte a bölcsek tudományát, átérezte a nagyok igazságát s imádkozott a jókkal együtt. így az ö élete logikusan folyt le. Sokaknak — s ezek sorában nekem is – fáj annak tudata, hogy Ö már nincs többé közöttünk, de megnyugtat az, hogy sírja fölött mindig virrasztani fog az emlékezet!

Budapest, 1907. febr. 21.

Dr. Gopcsa László

<><><>

A szent irás a lelkészeket azzal biztatja, hogy „a ki az oltárnak szolgál, az oltárról éljen”. Vájjon mi biztatja az örmény kultúra oltárán önzetlenül áldozó papot kimerithetlen munkásságra, midőn jogegyenlőséget hirdető országos törvényeink is ránk vonatkozólag életnélküli jótevőink? Bizonyára nem más cél, mint az igaz, mély honfiúi érzet. Boldogult Szongott barátunk eszt. eszményt szivvérében hordozá. Ingyen, utógondolat nélkül egy egész emberéletet igénylő munkát végzett; valódi önfeláldozással terjesztette hazánkban az azelőtt alaposan alig ismert örmény irodalom és népélet kincseit, aki földi babért az erkölcsi öntudaton kívül sohasem keresett: vigye magával az örmény nép őszinte háláját és *nyerje cl a kegyelmek Istenétől a földi elismerésnél becsesebb jutalom koronáját az örök boldogság honában!

Erzsébetváros, 1907. febr. 21.

Avedik Lukács

<><><>

Midön Szongottot az »Armenia« jubiláns száma után üdvözöltem, válaszul nagynevű elődjének, Gábrus Zakariásnak kővetkező mondását idézte:

»Dicséretre méltó nem vagyok. Csak azt tettem, amivel tartoztam!«

Mert Szongott is úgy tudta, hogy a kötelességteljesitésnek nincs határa.

Egy megtért francia iró Féval Pál a Megváltót a szeretet bolondjának nevezi.

És a Szeretet e bolondságából a világ újjászületése, az emberiség üdvössége származott.

Nekünk is volt egy bolondunk: Szongott, a fajszeretel bolondja.

S ha e szeretet bolondságából a kötelesség teljesülésnek az önfeláldozásig menő mértékét megtanuljuk, akkor a szamosujvári főtemplom sírboltjába január 20-án, nem az utolsó örményt temettük.

Gyergyószentmiklós, 1907. febr. 21.

Görög Joachim

<><><>

Az elhunyt, kit 40 évvel ezelőtt a szamosujvári algimnázium 1-sö osztályában, mint tanáromat tisztelhettem, már akkor fetünt kiváló szorgalma, lelkiismeretes és lankadatlan törekvése által, hogy tanítványaival a tanulást igazán megkedveltetve, – ismereteiket a lehető legjobban gyarapítsa.

Csakis ilyen tulajdonokkal megáldott férfiú nyújthatott reményt arra, hogy azon programmot, melylyel az „Armenia” folyóirat általa szándékolt szerkesztését és kiadását, ezelőtt 20 évvel, a hazai örménység tudomására hozta, két évtizeden át be is tartsa.-

Igen jól emlékezem, hogy úgy az örménység, valamint a hazai sajtó egy része is, nem minden aggodalom nélkül fogadták ezen programmot, mert féltek attól, hogy az „Armenia” a már nyelvben, gondolkozásban és szokásokban egészen magyarrá vált örménységben, –  széthúzó törekvéseket támaszthat.

A következmények azonban megmutatták, hogy ezen aggodalmak alapnélküliek voltak, mert — ép ellenkezőleg – az elhunyt fényesen bebizonyította, hogy miként tehet valaki fajának megbecsülhetetlen szolgálatokat es lehet amellett kifogástalan magyar hazafi is.

Szongott pedig fajának eléggé megnembecsülhetö szolgálatokat tett irodalmi működésével, különösen pedig az »Armenia« szerkesztésével; mert csak igy vált lehetségessé az egykor világtörténelmi szerepet játszott, ősi kultúrájú örmény nemzet múltját nemcsak a hazai örménység, hanem az egész műveit magyar társadalom szélesebb rétegeivel is megismertetni és sok ferde előítéletet megszüntetni.

Hisz jól tudjuk, hogy az »Armenia« megjelenéséig, még a műveltebb hazai örménység is, őseinek múltját jó részt csak a boldogult, nagytudású Lukácsi Kristóf, egykori szamosujvári föesperes-plébánus, e tárgyú kisebb müvéből ismerte. Nevezettnek elhalálozása után — tudtommal— Magyarországon armenistikával senki sem foglalkozott és már-már úgy tetszett, hogy követője nem leend. holott ép ez időben annak művelése úgy Anglia, mint Francia- és Németországban kiváló tudósokat foglalkoztatott, mely körülmény legjobban bizonyítja ezen tudományág fontosságát.

És a jó sors úgy akarta, hogy ép a kellő időben jöjjön egy férfiú, ki törhetetlen szorgalommal, láradha tatlan kutatással, tántoríthatatlan hittel, — ugyszólva az utolsó percben — megmentse, összegyűjtse és föltárja mindazt, mi egy fajt múltjára büszkévé tehet és a mi a hazai örményeknek, a magyar nemzetet alkotó többi fajok közölt, az öt megillető helyet kivívja és biztosítsa.

Boldogultnak működését ilyen szempontból kell megítélnünk! — Úttörő és fáradságos munkáját mi kellőképen igyekeztünk értékelni és méltányolni, áthatva azon tudattól, mily megbecsülhetetlen kincs jutott ez által nemcsak a jelen, de a jövő nemzedékek birtokába is.

Szongott Kristóf tehát nem élt hiába! Mint tanár nemzedékeket nevelt jó hazafias szellemben, lelkiismeretes gondosságai; mint iró pedig megbecsülhetetlen szolgálatokat tett szülővárosa, fajrokoni és a magyar tudományosságnak.

Kolozsvár, 1907. febr. 18.

Dr. Turcsa János

<><><>

Az élőket hízelgő módon túlbecsüljük, a holtakat jobbára elfeledjük. Ez alól csak az igazi nagyságok kivételek; mig élnek, alig bánunk velők érdem szerint, holtuk után sietünk felmagasztalni őket.

így vagyunk majd minden földi jóval, –  akkor kezdjük értékelni, mikor már nincs birtokunkban.

Szongottról is még csak ezután tudjuk meg, hogy ki volt.

Sírjánál kezd érvényesülni felelte is a nagy, vallásos elv: halálban a megdicsőülés !

Gyulafehérvár. 1907. febr. 22.

Dr. Fejér Gerö

<><><>

Fájó érzéssel vettem tudomást arról, hogy az Armenia  és az Örmény Múzeum érdemes megalapítója, Szongott Kristóf kedves barátom a hazai magyar-örménvség nagy veszteségére oly korán befejezte földi pályafutását.

Megvallom azok közé tartoztam, aki ismerve Szongott Kristóf páratlan fajszeretetét, azon hitben voltam, hogy az Armenia lápjának keletkezésével a lap szelleme és iránya félreértésre fog találni.

De e feltevésemben örömmel csalódtam, mert városunk elhunyt ezen nagy fiát épen oly mérvben lelkesítette a magyar hazafias érzés, mint a mennyire uralta az ö nagy lelkét a fajszeretet és városunkhoz! ragaszkodás.

Ezen hármas érzés oly bámulatraméltó hármoniában működött az ö nemesen érző szivében, hogy e három érzés közül egyik sem szenvedett a másik róvására, és ép ezen kiváló tulajdonaival szerzett magának és fajának is hazafias érdemeket.

De hogy mennyire nemes gondolkozásu emberbarát is volt, legfényesebben bizonyítja azon körülmény is, hogy lapjában és munkáiban soha sem kereste az egyének közötti disharmoniát; ö a közpályán szereplő férfiakról is csak jót, de sértőt soha senkiről sem irt; szóval nem az ellentéteket kereste, hanem azt, ami közérdekű ügyekben és hazafiasságban az egyéneket egyesítette.

És hogy városunkat is mily mérvben szerette, és hogy nem volt önző, semmi sem igazolja jobban, mint az, hogy mikor Szamosújvár város közterhei takarékosságra intették a városi közügyek intézőit, velük egyértelmüleg belenyugodott abba, hogy az Armenia dotatioja is töröltessék a város terheiből, és hézagot pótló lapját saját anyagi helyzetének és egészségének kockáztatásával halála percéig közérdekből saját erején tovább is fenntartotta.

Az ö nemes tényei szolgáljanak nekünk is buzdításul és igyekezzünk az ö nyomdokain haladva egymást megbecsülni, és közös egyetértéssel a haza, és városunk érdekeit saját érdekeink feláldozásával is előmozdítani 1

Te pedig kedves Szongott Kristóf barátom, a ki megtetted mindenirányban hazafiui kötelességeidet, nyugodjál békével és legyen áldott emléked!

Kolozsvárt, 1907. február 17-én.

Gajzágó Ferencz

<><><>

Életedben is sokan tudták, de halálod után már mindenki  elismeri, hogy hosszú és áldásteljes életed az örmény és a magyar testvériség érdekében kifejtett, pótolhatatlan és szakadatlan hasznos munkásság volt; a kegyelet angyala lengjen poraid felett!

Szamosújvárt, 1907. febr. 24-én.

Uhlyarik Albin

<><><>

A történelem tanúsága szerint a büszke velenceiek, kik hazájuk dicsőségéért, csakhogy azt nagynak és hatalmasnak tudják, bárminő áldozatra képesek voltak, sőt-Sannazar költőnek Velencét dicsőítő költeménye minden soráért 100 arany költői jutalomdijt utalványoztak, nyíltan hangoztatták, hogy »primo siamo veneziani e poi christiani* (mi első sorban velenceiek vagyunk s csak azután keresztények). Szongott Kristóf is, kinek emlékére szenteljük e sorokat, mindent az örmény fajszeretet prizmáján keresztül nézett, s e szinvegyület pompázó sugaraival aranyozott be gondolatában mindent. Mindent az örmény nemzettel óhajtott volna összefüggésbe hozni csakhogy faját annál inkább kiemelje. Ö benne az utolsó idealista s nemzetét páratlanul szerető örmény tért az örök nyugalomra. Legyen emléke áldott!

Szamosújvárt, 1907. febr. 25.

Dr. Temesváry János

<><><>

Hol kezdjem én magasztalásom szavait, midőn lelki  szemeim előtt a nagy érdemek sokasága lebeg.

Elhallgatva fiatalévei küzdelmeit, melyek az ö gyözedelmével értek véget, tekintetemet férfi korának fáradalmaira terelem. 40 évig tartott tanári pályafutása alatt eleven emlékezetben tartotta ezt az »axiómát”: tanítva tanulunk. Tanult vasszorgalommal; tanult fáradságot nem ismerő odaadással, mert hivatása körében s érdekében sokat akart tudni; de tanított is folytonosan, buzgó lelkű- lettel szakadatlanul, mert tanítványait képesekké akarta tenni, hogy a társadalomnak hasznos tagjai legyenek. Tanár és tanítvány a tisztelet s szeretetben annyira egybe forrottak, hogy a hála és közelismerés, mely a nyugalomba vonult tanárt beláthatlan áradatban környezte, most is visszhangzik.

S ha tovább megyek, kérdeznem kell, hol van az az ékes toll, mely megörökíteni bírná az elhunytnak a polgári életben, a társadalomban oly magasztosan teljesített szerepléseit, oly sokak érdekében kifejtett szives tevékenységét? Szolgálat készségéről, jólelküségéről cumulatim azt mondom, hogy mindenkinek — mint szt. Pál — mindene volt.

Végre nagy érdemeinek sorozatát — mintegy — túlszárnyalja az a rejtegetett óhaja, hogy az irók csarnokába jusson. Céljának elérésére hosszú évek során buvárolta úgy a hazai, mint a külföldi irodalmat. Méhek szorgalmával halmozta össze a sok adatot; s mikor tudatában volt annak, hogy hazájának e téren is tud szolgálatot tenni, irodalmának műveléséhez látott, Írónak lépett fel. Sok irányú szép tudását kiadott munkái dicsérik. Húsz évnél tovább szerkesztette az „Armenia“-t. Ezzel mint speciális lappal nagy hírnevet szerzett magyar hazájának és az itten élő örmény nemzet fiainak. Keleten szintúgy mint a legtávolabb világrészekben összekötetésben állott a tudósokkal.

De nem folytatom tovább! Nyílt könyv volt élete és mi abból kiolvastuk az ö nagyságát. Nagygyá tette öt tudása, szivnemessége, igazságérzete, őszintesége. Ezek voltak erényei s nagy érdemeinek legdrágább ékkövei.

Csikszépviz, 1907. febr. 23.

Fáraó Simon

<><><>

Legszebb babér az: melyet az élők érdemekben elhalt barátjaik sírjára teszek. Egy ily babér- és cipruslombot szentelek áldott emlékednek én!

Szamosújvár, 1907. febr. 24-én.

Mihálfy Imre

<><><>

Tele lelkesedéssel, tele eszményekkel és emberfölötti munkabírással fáradhatatlan, — de sikeres — tevékenységet fejtett ki különösen „Armeniá“-jával.

Felülmúlhatatlan volt Szongottban a szívósság, a türelem és a kitartás. — A kritika rideg és sokszor bántó szavai sem voltak képesek öt céljától eltéríteni. Feladatában önzetlenül és önfeláldozóan haladt egyenesen előre.

Mintaképe volt az ideális, hamisítatlan nemeslelkü hazaszeretetnek és a példás fajszeretetnek. Rajongással énekelte a sárágánokat a templomban. Régi örmény volt szokásaiban és erkölcseiben.

Rendkívül szerény, alázatos, jószivü, kegyeletes és adakozó volt, a szegényekkel, az elhagyottakkal, de kiváltképen, a hazájukból eltávozott, elszakított vagy elűzött fajbeliekkel szemben.

Erzsébetváros, 1907. febr. 23.

Áneczi János