Tutsek Anna (1865-1944)

Híres örmények

Örmény gyökerek megnevezése: Tutsek Anna írónő, szerkesztő. Életrajz forrásai: (Távol az Araráttól…A magyarörmény irodalom, szerkesztette Alexa Károly, Erdélyi Örmény Múzeum 20., Erdélyi Örmény Gyökerek Kulturális Egyesület, Bp. 2014, 455. old. ); Magyarörmény életrajzi lexikon II. kötet 171. old. – Szerkesztő: Fancsali János, Magyar-Örmény Könyvtár 18.)


Kolozsvárt született, Tábori Róbert felesége – élete korszakokon ível át (két évvel Gárdonyi után születik, és két évvel túléli Móritzot…), de életműve kikezdhetetlenül egységes, ha nem is tartozik az irodalom legfelsőbb vonulatába. Ízlésformáló szerepe felmérhetetlen. Műveit ma is keresik. S bár félszáz évig nemigen írták le a nevét sem, több regénye megjelenik a rendszerváltozás után. Mintha igazolódnék egyik híres könyvcímének üzenete: Mindig lesznek Cilikék. Nem is beszélve a Katóka szakácskönyvéről.

Legismertebb regényalakjának neve szinte közszóvá vált: „cilike” – értvén ezen a – mindenkori – kamaszlányok egy bizonyos típusára jellemző viselkedési módot. A „cilike” – hebehurgya, mindent elfelejt, kedvesen kétbalkezes, mindig segítőkész, nagymamaként is szeretni való gyerek, jószívű stb. Akit mindig megsegít a Gondviselés. A Cilike könyvek felnőtt női olvasói megtanulják, mint egy újabb elemzés írja, hogy „hogyan kell kis igényekkel boldog kapcsolatban élni, de azt is, hogy miként viselkedjen a nő a társadalom hasznos tagjaként.” Több művét nyíltan a „fiatal leányok számára” írja és jelenteti meg. (Ez áll a cím alatt Az édes otthonban, Az élet iskolájában, a Vidorkában, a Két lány életében, Az utolsó Eörssy lányban stb.) A konzervatív magyar női eszményt fogalmazza meg a szerző könyvről-könyvre, amely azonban sok ponton találkozik másfajta női tapasztalatokkal is.  Ún. „gyermekregények” írójaként a maga korában ott volt a köztudatban Móra, Sebők Zsigmond, Benedek Elek, Gaál Mózes mellett. Számos mesegyűjteményt is publikált  (Törpék és óriások, Tréfás mesék, Az angyal, Jó mulatást, gyerekek, Az arany krajcár stb.).   Könyveiben szelíd és derűs romantikus klisék viszik előre a cselekményt a boldogság, az erkölcsi megigazulás felé.

Tutsek Anna ötven éven át szerkeszti a Magyar Leányok című képes hetilapot. A Nyugatban soha nem írták le a nevét. Élete delén és sikerei delelőjén valószínűleg mindenki elfelejtette már, hogy valaha ő is az igényes irodalom művelését célozta meg: 1893-ban megjelent pl. egy kis három darabos „antológia” – a szerzők Tóth Béla, Ambrus Zoltán és Tutsek Anna… Jó pár elbeszélése, de mindenek előtt Az én utam című memoárja is érdemes az újabb kiadásra.  Ki tudná ma már megmondani az okát: amint megtalálja a „hangját” – témát és modort – rendíthetetlenül írja mindig ugyanazt, ugyannak a befogadói körnek, mit sem látszik törődni a történelem kataklizmáival és a „fentebbi” irodalom követelményeivel.  Bár életművét a szakkritika nem dolgozta fel, népszerűségéről a Széchényi Könyvtár katalógusa elképesztő adatokkal szolgál. A Cilike-könyvek tíz darabja közül van, ami 9 kiadást ért meg, az Ágnes története, a Két lány élete, a Szélvész kisasszony 5-öt, a Judith 6-ot, és sorolhatnánk. Újabban az ún. „feminista kritika” megerősödésével ő is azok közé a nőírók közé látszik kerülni, akiket felfedezni próbálnak, noha mi sem állt tőle távolabb, mint a feminizmus.

Megjelent: Alexa Károly : Örmény irodalmi lexikon

Tutsek Anna Apró történetek

OTTHON.

A Karádiné kis házához vezető hosszú, egyenes szilfasor végén valaki leült egy kőre. Egy öregember volt. A haja őszbe csavarodott, a ruhája kopott, elviselt. A lába előtt, a földön, egy kis batyu, kezében vándorbot.

Szegény vándor-utasember lehetett. Elfáradt, leült itt pihenni. Ad-e vajon neki valaki egy pohár vizet, egy darabka kenyeret, egy nyájas, szelíd, jó szót?

A vándor tenyerébe hajtja fejét s valami kimondhatatlan szomorúsággal tekint a kis ház felé, a szilfasor végén.

Nem változott itt semmi. Kő kövön úgy maradt, mint a hogy volt tíz évvel ezelőtt. Fű nem nőtte be a küszöböt, romhalom nem lett a kis házból. Itt szorgalmas kezek dolgoztak; a munka elűzte innen a nyomor sötét árnyait. Látszik… látszik… A kik itt laknak, talán szegények, de nem ínségesek …

De hátha nem ?

Hátha azok, a kik itt laktak tíz évvel ezelőtt, elvesztek, elpusztultak nyomorultan? Az asszony meghalt, a kis leányka elkerült valahová idegenbe, idegen emberek közé, a kik talán rosszul is bánnak vele? Ütik, verik, még éheztetik is…

A vándor szeméből két könny pereg alá, melyet letöröl keze fejével. Nem, nem. Hiszen élnek, egészségesek, azt tudja jól. Utolsó levelükben is azt írták. Nem lehet, hogy az Isten olyan nagyon megbüntesse… Hiszen utoljára is ő nem vétett semmi olyan nagyot. Csak többet álmodozott, mint a mennyit dolgozott, többet remélt, mint a mennyit az élet adhatott s jobban bízott az emberekben, mint kellett volna…

Mikor még a faluban ő volt itt a legelső ember! Hogy megsüvegelte mindenki, milyen tisztelettel nézett reá mindenki. Ha valakinek valami baja volt, hozzá fordult rögtön: Jegyző úr, instálom, így meg úgy…

És ő tanácsolt is szívesen, mindenkinek. Ő volt a falu bölcse. A Hargita aljában, hét falu határában nem volt tudósabb ember nála.

De ez volt a veszte.

Úgy kezdte érezni, hogy az ő nagy tudományának igen kicsi ez a kis székely falu. Itt nem veheti ő ennek semmi hasznát; más országokban meggazdagodhatna belőle. Hogyan, miképpen, azt még maga sem tudta.

De előtte is föltűnt, mint annyi sok más szegény székely ember előtt, az aranyos délibáb, mely csalogatja ki, ott a határszél felé, a Hargitán túl, a brassói havasokon is túl, nagy Oláhország felé.

Nagy Oláhországban milyen könnyű az élet! A gazdag bojárok között bőviben terem a pénz, arannyal fizetnek, földet ingyen adnak, dolog nélkül is mind meggazdagodnak.

Oda fog Ő menni…

A délibáb csalogatta egyre.

A falu népsége hiába mondogatta:

— Jegyző úr, instálom, megbúsulja vala, ha elvándorol innen!

Felesége hiába kérlelte:

— Mi tévő leszek én, nálad nélkül, édes fiam? Hát a kis cselédünkből mi lesz?  Maradj itthon, apjuk, maradj itthon!

— Elmegyek, fiam, elmegyek! Pénzt majd küldök nektek bőven. Ha jól fordul sorsom, ti is utánam jöttök.

És elment.

Kezében a vándorbottal, szívében nagyratörő reményekkel, lelkében ragyogó, fényes álmokkal indult a csalogató délibáb után.

Elmaradt mögötte a fehér kis falu, a mely neki immár igen kicsiny volt; elmaradt mögötte a Hargita, a zúgó fenyveserdő, a kristálytiszta hegyi patak.

Nem is gondolt rájuk, nem is törődött velük.

Átlépte a határt.

Teltek, múltak az évek, de a várt szerencse nem akart jelentkezni. Tervezgetett, álmodozott, várt és remélt, de hiába. A káprázatos délibáb eltűnt előle és ő ott maradt a sötétben, a kietlen pusztaságban, egyedül, elhagyottan.

Most már fordult volna vissza, de valami mindig visszatartotta. Már nem a remény volt, hanem a szégyen. Hogyan állítson felesége, kis leánya elé, mondván:

— Íme, itt vagyok. Szegényebben, mint mikor elmentem. Az időt, a mely munkára volt adva, eltékozoltam, nem vagyok semmi, nincsen semmim, nem segíthettem rajtatok semmit… Most mi legyen velünk?…

Nem, ezt nem teheti. Inkább itt fog elpusztulni egyedül, nyomorultan, idegenben, távol hazájától, távol övéitől.

Meg sem írta soha, hogy milyen rosszul megy a dolga. Mindig biztatta a feleségét, így meg úgy, elég jól van, majd lesz még jobban is.

A felesége sem panaszkodott soha. Mikor levelet írt, mindig csak azt írta: ne aggódjék értük, nem nyomorognak, a kis leányka szépen nő, fejlődik, már segítségére van az anyjának. Velük van az Isten. Csak kelmed jöjjön már haza, apjuk, olyan nagyon, nagyon várjuk. Hagyja ott már azt a csúf Oláhországot, ne akarjon még több pénzt szerezni, jöjjön haza azokhoz, a kik úgy szeretik, a kik napról-napra úgy várják.

De minél inkább hívta az asszony, annál inkább szégyellt hazamenni. Mindig jobban és jobban érezte, hogy milyen nagyot vétett ellenük, mikor a délibábot kergetve, ott hagyta őket…

Oh, hányszor emlékezett vissza, most már fájó szívvel, a zúgó fenyveserdőre, a kristálytiszta hegyi patakra és a mint a Bucsecs déli tövében hallgatta a Peles patak zúgó morajlását, egyszerre oly ellenállhatatlan erővel csapott szivébe a honvágy, hogy nem tudott gondolkozni sem többet. Kezébe vette vándorbotját és elindult – hazafelé.

És most itthon volt.

Ott ült a kövön, a szilfasor végében; nézett, nézett a kis ház felé és nem mert megmozdulni. Lehajtotta fejét és keservesen sírt.

Azok ellen, a kik ott a házban laknak, ő nagyot, nagyot vétett… Vajon megbocsátanak-e neki? Ha odaáll eléjük ilyen szegényen, ilyen nyomorultan, az elpocsékolt tíz év terhével meggörnyedt vállain, vajjon szeretettel tárják-e ki majd karjukat és letörlik-e arcáról a könnyeket?

Nem, nem; nem is meri megpróbálni. Inkább visszamegy oda, a honnan jött…

E perczben kinyílt a kis ház ajtója s a szilfa-sor végén egy fiatal, barna arczú, erős leányka jelent meg, kezében vizeskancsóval. A csurgóhoz sietett, hogy vizet merítsen.

Alig jelent meg a fák között, a háztetőről-e, az égből-e, vagy honnan, egy egész sereg fehér galamb szállott alá s búgva, duruzsolva repkedtek vállára, karjára.

A leányka mosolyogva nézte őket, aztán kötőjéből búzát hintett nekik, a galambok fölszedegették gyorsan, illegtek-billegtek elé s hátra s mikor kifogyott a búzaszem, fölrepültek megint.

Csak kettő maradt ott, úgy látszik, a két legszelídebb. Rászálltak a vályú szélére, a csurgónál piros kis csőreiket belemártogatták a kristálytiszta vízbe s fényes gyöngyszemükkel féloldalról fölpislongattak a leánykára, ki mosolyogva nézte őket.

Az öreg ember ott a szilfasor végén visszafojtott lélekzettel nézett oda. Megismerte azonnal. A leánya volt.

Olyan volt ez az egész kép, mintha egy zöld boltozatos templomban látna egy oltárképet s a fehér galambok hangosan hirdetnék: mi vagyunk a béke, a bocsánat fehér galambjai.

Szeretett volna kiáltani, de nem tudott, szeretett volna megmozdulni, de nem volt képes reá. Csak nézte, nézte, mindjobban elhomályosuló szemmel, aztán egyszerre megrázkódott, fölugrott s kiterjesztett karokkal megindult – a kis ház felé…

Partnereink és támogatóink

 

KONTAKT
Erdélyi Örmény Kulturális Egyesület
Iroda: 1015 Budapest, Donáti u. 7/a
Postacím: 1251 Budapest, Pf. 70.
Telefon / Fax: 36/1/201-1011
magyar.ormeny@t-online.hu

Amennyiben kérdése lenne az itt olvasott tartalmakkal kapcsolatban, vagy információi vannak örmény vonatkozású történelmi vagy kulturális tényekről, kérjük írjon nekünk e-mailben a magyar.ormeny@t-online.hu címre. Köszönjük!

Copyright @ Erdélyi Örmény Gyökerek Kulturális Egyesület 2018 Minden jog védve!