Vákár Tibor (1908. május 14.-2002. július 8.)

Örmény gyökerek megnevezése: Vákár vacariu román szóból ered, amely marhakereskedőt, tehenész jelent Források: (Szongott Kristóf : A magyarhoni örmény családok genealógiája 1898, 178. old.; Magyarörmény életrajzi lexikon II. kötet 181. old. – Szerkesztő: Fancsali János, Magyar-Örmény Könyvtár 18.)

Vákár Tibor 1908. május 14-én született Erdélyben, Gyergyószentmiklóson örmény család fiaként. (Az eredeti nevük Vakarijan volt) 1926–1930 között a Magyar Királyi József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem mérnöki és építészmérnöki karán építészeti, 1930–1932 között pedig a Magyar Királyi Országos Képzőművészeti Főiskolán képzőművészeti tanulmányokat folytatott. Mesterei Jaschik Álmos, Bory Jenő, Szőnyi István, Nádler Róbert és Benkhard Ágost voltak.

Az egyetem után Ligeti Pál, Molnár Farkas, Mohácsi László, Kende Ferenc, Medgyasszay István építészek irodáinak munkatársa volt, majd 1936-tól a Magyar Királyi Honvédség Központi Építési Osztálya munkatársa. 1937-től Budapest Székesfőváros Polgármesteri Hivatala XIII. Magasépítési ügyosztályának mérnöke volt. 1938–1940-ben Münchenben dolgozott, mint építész – a város új negyedeinek, majd a Német Állami Vasúttársaság polgári épületeinek tervezésén.

1940–1943 között Kolozsvár, majd Marosvásárhely város mérnökeként az építészeti hivatal vezetője volt. A háború után 1945-től, mint mérnök Budapest háborús pusztulásának helyreállításán dolgozott, jelentősebb feladatai közé tartozott a Budavári Palota és a vári polgárházak és műemléki épületeinek megmentése és helyreállítása. Nevéhez fűződik a budapesti Sikló alsó állomása melletti – Lotz Károly alkotta – egyesített magyar címer megmentése is 1950-ben.

1948-tól a FŐTI irányító tervezője feladatai közé tartozott a hidak és a hídfők újjáépítése, a Duna-parti szállodasor és a Budai fürdőcsoport kialakítása, a BNV kiállítási pavilonjainak tervezése, a főváros új arculatának megtervezése. 1945–1950 között emellett a Műegyetem tanára is az Épülettervezési és a Városépítéstani Tanszéken, előbb, mint tanársegéd, majd mint adjunktus.

1950-től, mint a VÁTI majd a VÁTERV városrendezési munkatársát az ország első tervfőmérnökének nevezték ki, e minőségben Budapest, Miskolc, Székesfehérvár, Ajka, Kazincbarcika, Jászberény, Gödöllő városrendezési és műemléki helyreállításainak tervein is dolgozott és ezzel párhuzamosan – a műemléki és városképi vizsgálatok keretében – 30 város és település műemléki vizsgálatában vett részt. 1952–1954 között a Debreceni Tervező Iroda vezető építésze volt, ahol igazgatóhelyettesként Debrecen és környékének városrendezési és műemlékhelyreállítási feladatait látta el.

1957-ben a Veszprém megyei Ingatlankezelő Vállalat műemléki csoportjának irányító építésze, majd 1958-tól pedig a Budapest fővárosi HKI műemléki osztályának csoportvezetője lett, ahol feladata volt többek között a Budapest területén lévő műemléki épületek tervezése és helyreállítása. 1961–1968 között a Mélyépterv szaktestületének munkatársa lett – kényszerből – , ahol műemlékes városrendező építészeként, ipari épületek és víztornyok tervezési és elhelyezési feladatait volt kénytelen elvégezni.

1968-tól a BUVÁTI műemléki osztályának tervezője, feladata volt a pesti Dunapart és a Vörösmarty tér városrendezési koncepciójának elkészítése. 1970-ben a Néprajzi Múzeum alkalmazásában felméréseket készített a Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum népi épületeinek felállításához, bontási és felállítási terveket, valamint a skanzen szatmári tájegységének telepítési terveit készítette el. Ugyanakkor tagja volt meghívott szakértőként a Magyar Nemzeti Sírkert Bizottságának is.

Építészeti munkái mellett a Magyar Nemzet számára készített illusztrációkat. Kiállításai a Műcsarnokban, a Nemzeti Szalonban, a Fővárosi Képtárban, Münchenben és Párizsban voltak.

1975-ben építészeti és képzőművészeti munkásságának elismeréseként Párizsban örökös tagjának választotta az Association des Artist-es. Nyugdíjba vonulása után számos köz- és magántervezési feladatot vállalt, még 1988-ban is részt vett a Nemzeti Színház elhelyezésének tervpályázatán, majd 1992–1994 között a – gyergyószentmiklósi római katolikus plébánia felkérésére – a Gyilkostói kápolna tervezésében is.

1986-ban kimagasló építészeti életpályáját Podmaniczky-díjjal, 1995-ben Műemlékvédelemért emlékéremmel, 1991-ben Ybl-díjjal, 1995-ben a Köztársasági Érdemrend kiskeresztjével, 1999-ben egy örmény elismeréssel, Szongott Kristóf-díjjal, 2000-ben Budapestért díjjal ismerték el.

2000-ben szülővárosa, Gyergyószentmiklós díszpolgári címet adományoz részére. 2002. július 8-án hunyt el.

Vákár Tibor a főváros alkalmazottjaként kezdte meg építészeti pályafutását, alkotó életének idejére esett háborús cselekmények, politikai és gazdasági megpróbáltatások ellenére is feladatait – mint kiválóan felkészült műemlékes tervezőépítész és városrendező – magas igénnyel oldotta meg. Szakmai életútját – a 4,5 év katonai szolgálat és az 1948-68 közötti 11 állásvesztés ellenére – kimagasló eredmények jellemezik, melyet az építész társadalom egészében, csak élete utolsó szakaszában ismert meg. Vákár Tibor fiával ifj. Vákát Tiborral együtt alapító tagja volt az Erdélyi Örmény Gyökerek Kulturális Egyesületnek (EÖGYKE), az egyesület logóját is – ami a gyergyószentmiklósi örmény templomot ábrázolja – ő rajzolta meg.