Az örmény katolikus egyház története és művészete, Konferencia, 1997 november 20-22. (Szerk.: Fancsali János és Issekutz Sarolta)

Könyvek, folyóiratok

Szerző / szerkesztő: Szerkesztő: Fancsali János és Issekutz Sarolta
Megjelenés: Budapest Erdélyi Örmény Gyökerek Kulturális Egyesület 1999
Kiegészítő információk: Erdélyi Örmény Múzeum 2., (156 p.)
ISBN / ISSN: ISSN 1419 1350
Letölthető anyagok: MOT_B006_DSZ_1997konferencia


Álljon itt egy részlet Guzsik Tamás építészettörténész előadásából:

HAGYOMÁNYŐRZÉS ÉS HAGYOMÁNYTEREMTÉSAZ ÖRMÉNY ÉPÍTÉSZETBEN /ANI ÉVSZÁZADAI/

A hagyományok átvétele, egyben a jelen kor alkotásaival új hagyományok teremtése a történeti építészet sajátja. Egy épület nem csak az adott kor szellemi struktúráját kifejező műalkotás, eredetileg legtöbbször nem is ilyennek készül. Az adott kor adott technikai színvonalán az adott funkció maximális kielégítésére törekedett, figyelembe véve a már meglévő, majd a tervező által elképzelt kifejezési formákat. A megvalósításhoz a már meglévő technikai-technológiai és formai eszközöket használta föl /hagyományőrzés/, vagy igyekezett újakat kitalálni. Ha sikerült időtálló és értékes vívmányokkal előállnia, ezek már a következő generáció részére jelenthettek példát, építészeti hagyományt. E folyamat vizsgálatára a szakrális építészet különösen alkalmas, a funkció talán itt a legkevésbé változó. Az ősi keleti egyházak hívei számára különben is a liturgia és a templom több, mint egyszerű rítus illetve istentiszteleti hely: a liturgia életformát, a templom a közösség egybetartozásának a jelképét jelentette – s talán jelenti ma is. Csupán megemlítendő, hogy a XVII- XVIII. századi uniós törekvések során /görögkatolikusok, örménykatolikusok stb./ az unióra lépő egyházrészek egyik alapvető kikötése volt a liturgia /nyelv, rítus, szokások/ megtartása. Ez a szellemiség, a hagyományőrzés már ezer évvel korábban /V-VII. sz./ s ma is jellemzője az örmény egyháznak.

Sem a választott téma, sem a rendelkezésre álló terjedelem nem teszi lehetővé a címben szereplő Ani templomépítészetének akár csak vázlatos áttekintését sem. A példaválasztás mégis tudatos volt, több okból. Éppen e konferenciát szervező fórum egyik korábbi kiadványában olvastam a Budapest- Ani rokonítás fölvetéséről. Először megborzongtam a gondolattól: milyen eszmei kapcsolat lehet egy mai, kétmilliós világváros és egy 6-700 éve fokozatosan elnéptelenedő romváros között? Végig gondolva az érveket nem is olyan abszurd a társítás – talán ezt még a “szerzők” sem gondolták akkor végig. Budapest egésze, vagy előzményének városrészei az elmúlt évszázadokban többször voltak szánalmas, feledésre ítélt romok – a város mégis él. S egyes részei /pl. Aquincum/ még mai, rom-mivoltukban is hagyományként, példaként élnek a köztudatban. Ani a XTV. századtól vált fokozatosan romvárossá, mégis az akkori elvándorlók kései utódaiban is tovább él, hagyományként, példaként. Az már az építészettörténész és topográfus fantáziájának kapcsolat- teremtése, hogy Ani földrajzi és tájenergiai adottságai kísérteties rokonságot mutatnak a középkori Buda Duna – Tabán – Ördögárok /Krisztina körút/ – Vérmező – Margit körút által határolt részével. Az érdeklődők erről a két várostérkép összehasonlításával maguk is meggyőződhetnek.

A hagyományápolás, hagyományteremtés gondolatkörében pedig Ani X-XI. századi története, építészete modellértékű. A hatalomban versengő főúri családok /Bagratuni, Pahlavuni/ a fővárosban, Árúban igyekeztek a közösségi és családi reprezentációban az épületeikkel is túlszárnyalni egymást, miközben – tudatosan vagy akaratlanul – mindnyájan a VII. századi “aranykor” építészeti örökségéhez nyúltak vissza.

Ani területén az őskortól folyamatos lakottság csak alapos föltételezés, az egész területre kiterjedő ilyen irányú régészeti kutatás nem folyt. A IV. századtól a Kamszarakan család birtokaként már a keresztény Örményország része volt. Az V- VI. században – a közeli Magaszberddel együtt – vára már szerepet játszott a perzsák elleni harcban. A mai fellegvár a IX. században keletkezett /Asot Bagratuni építkezése, 885 után?/. A fellegvár és palota együttesébe befoglalt u.n. vártemplom – típusa alapján – jóval korábbi, talán még az V. századi első vár településének a hagyatéka. Egyhajós, félkörös apszisú, dongaboltozatos tér, mely az örmény egyházszervezés időszakában volt általános, s később már nem építettek ilyen teret. A liturgikus térkapcsolatok elemzése ugyanezt mutatja: a mellékterek nélküli a keleti szír /kappadókiai/ liturgia igényének felelt meg. Ezt viszonyt az V-VI. században /a 451-es kalkhedoni zsinat után/ fokozatosan fölváltotta a nyugati szír /jakobita/ rítus; általánossá vált az apszis melletti mellékterek /protheszisz, diakonikon/ alkalmazása. Sajnos a vártemplomot a X. század végén gyökeresen átépítették, a faragványok szerinti datálás nem vezethető vissza az alaprajzi rendszer korhatározására. Első példánk mindenképpen tanulságos: ha igaz a IV-V. századi alapítás, akkor a meglévő templomot a hagyomány és jogfolytonosság tiszteletének a szellemében építették be a vár együttesébe, nem változtatva meg a korai térszervezetet. Ha viszont a vártemplom ténylegesen “csak” IX-X. századi alapítású lenne, akkor megint a hagyományőrzést jelzi, hogy térformájával az egyházszervezés korának templomait tekintették mintaképnek. Mindkét változat beleillik a Bagratida-dinasztia hagyománykereső koncepciójába.

Partnereink és támogatóink

 

KONTAKT
Erdélyi Örmény Kulturális Egyesület
Iroda: 1015 Budapest, Donáti u. 7/a
Postacím: 1251 Budapest, Pf. 70.
Telefon / Fax: 36/1/201-1011
magyar.ormeny@t-online.hu

Amennyiben kérdése lenne az itt olvasott tartalmakkal kapcsolatban, vagy információi vannak örmény vonatkozású történelmi vagy kulturális tényekről, kérjük írjon nekünk e-mailben a magyar.ormeny@t-online.hu címre. Köszönjük!

Copyright @ Erdélyi Örmény Gyökerek Kulturális Egyesület 2018 Minden jog védve!