Lázár István: A Vörös Számum

Szerző / szerkesztő: Lázár István
Megjelenés: Erdélyi Örmény Gyökerek Kulturális Egyesület, 2017
Kiegészítő információk: Erdélyi Örmény Múzeum 24., (297 p.) Alapkiadás: Légrády Testvérek kiadása, Budapest, 1920
ISBN / ISSN: ISSN 1419 1350, ISBN 978–615–80583–1–5
Letölthető anyagok: MOT_B037_DSZ_VorosSzamum

„Most, hogy a regény kikerült a Széchényi Könyvtár hajdani Zárt Osztályáról, módja lesz a kritikának, hogy felmérje értékeit, tudatosítsa jelentőségét és elhelyezze a Kommün „irodalmi örökségében”. Ez utóbbira nézve nincs nehéz dolga az olvasónak: azon az oldalon áll ez a könyv, amit az irodalmi emlékezetben Tormay Cécile működése reprezentál. Azon az oldalon, amely a legkisebb megalkuvás (liberális önfeladás) nélkül védi a hagyományos magyar és polgári értékeket, ami azt is jelenti, hogy míg mélységesen elítéli a Kommün intézkedéseit és megveti azok hangadó képviselőit, megértő azokkal szemben, akiknek megvolt az érzelmi motivációjuk, hogy időlegesen Kunék szavainak higgyenek. Lázár számára megszívelendő a közemberek háborúellenes ingerültsége éppen úgy, mint a munka tőkegyűlölete – azaz a primer elégedetlenségnek mindazon okai, amit a vörös propaganda oly könnyen tudott kihasználni, ha nem is hosszú ideig. A regény legnagyobb talánya maga a létrejötte. Az impresszumban az 1920–as évszám áll, s mivel a könyv cselekménye a Kommün bukása utáni hetekben ér véget, a megírásra és a nyomtatásra fél-háromnegyed évnél több nem juthatott. Ide véve az anyaggyűjtést is.

És itt érdemes megtorpannunk egy pillanatra. Noha A vörös számum lendületes narrációjú elbeszélés, noha epizódjai között akad néhány epikai közhely, bámulatosan sok olyan mozzanata van, amit a tudatos – megfontolt és időigényes – anyaggyűjtés számlájára kell írnunk. Az ember még arra is hajlamos – bár erre konkrét bizonyíték nincs, de sugalmazó jelzés annál inkább – hogy némely „meghitt” információkat az író esetleg már/még ekkor virulens állambiztonsági kötődésével magyarázza. Vagy csak „véletlen” egybeesésekről van szó a regény mozzanatai és a hiteles források között? Ma még eldönthetetlen. A „hitelesség” zavarba ejtő bizonyítéka például a perverz Szamuely hatalmas – szinte Ady lázas látomását idéző – monológja a regényben a „vérről”, „az élet szent szökőkútjáról”, és majdnem ugyanezeket a szófutamokat olvashatjuk fennmaradt beszédeiben („A vér a cél: erősíti a szívet…”); a regényben is, meg a valóságban is egy Krausz József névre kiállított útlevéllel próbál Szamuely Ausztriába szökni; és a könyvben is felbukkan a fentebb már említett „hiszterikus doktornő”, ez a „degenerált külsejű, férfi-tipusú asszony”, aki a hóhérokkal együtt nyomakodik, hogy az alkalmi bitókon függő haldoklók pulzusához hozzáférjen; riportszerűen pontos a leírása a Hollán-féle lánchídi gyilkosságnak – jó pár mellékszereplő a saját nevén szerepel; gyanúnkat erősítheti, hogy a cselekmény mozgatásában kulcsszerepe van egy jobboldali titkosszolgálati ügynöknek, egy „kémnek” ( a Vörös Pimpernel-effektus! Orczy Emma világsikerű regénye 1907 óta magyarul is olvasható.); s a példákat zárjuk egy anekdotikus aprósággal – a regény körültekintően részletező a mindennapi élet rajzában, ennek során értesülünk az áruhiányról, hogy pl. a piacon csak tököt lehet kapni. Szilágyi Jolán utóbb így emlékezik egy vacsorára, amit „Tibor” rendezett a Nyugati pályaudvar egyik külső vágányán a Lenin-fiuk páncélvonatában. „Tibor öccse, Laci főzte a vacsorát. Tojásrántottát. Ilyen fejedelmi lakomát rég nem ettünk. A szovjetházban az ebéd sovány volt. Rendszerint tökfőzelék. Akkor mindenütt azt ettek… A fiúk „fáradtak voltak, de jókedvűek.”)”

Alexa Károly