Szongott Kristóf: Szamosújvár szabad királyi város monográfiája 3. kötet: 1700-1900, A magyar-örmény metropolisz

Szerző / szerkesztő: Szongott Kristóf
Megjelenés: Eredeti kiadás: Szamosújvár, Todorán Endre „AURORA” könyvnyomdája, 1901
Kiegészítő információk: Hasonmás kiadás 1998, (281 p.)
ISBN / ISSN:
Letölthető anyagok: MOT_B003_DSZ_SzamosujvarMonografia3Kicsi

Részlet a könyvből:

Karácson napját (1848) Szamosújvártt töltők, vígan lakmározva; ilyen daridót nem ültem soha; minden tekintélyes polgára Szamosúj- vár városának ebédre hívott, s kért nála enném meg a karácson kalácsát, dúsan ki- mozaikozva malogaszőlővel; mindenki meghívását elfogadtam ; resteltem a szives meghívásokat visszautasítani.

Délelőtt hozzám jön Kiss Sándor és azt mondja:

— Druszám ! én megszöktem hazunnan; az örmények meg vannak bomolva s mindegyik azt akarja, hogy nála ebédeljek; te hol leszesz ? Én is oda megyek.

— Kinek a meghívását fogadtad el?

— Egyiknek sem.

— Én meg ellenkezőleg mindegyikét elfogadtam.

— Hát már most mit fogsz csinálni ?

— Van-e időd?

— Van.

— Úgy elmegyünk mindegyikhez.

E perczben kopogtat be Placsintár Bálint apámnak igen jó embere.

— Azért jöttem — mondá — hogy ebédre vigyem ; az ezredes úrhoz is lesz szerencsém?

— Nem oda Buda, lassan a testtel Bálint bácsi! nem úgy verik az örményt; halljon okos szót: minket itt olyan szívesen fogadnak, hogy húsz helyre hívtak meg ebédre; húsz gyomrunk nincs, de húsz helyre elmehetünk ; magoknál megeszszük a levest, Gajzágóéknál a húst, Simayéknál a káposztát, Szappanyoséknál a tésztát, Verzáréknál a pecsenyét, a többieknél a konfektet s visszakerülünk oda, a hol a legjobb bor van; így nem bántunk meg senkit s szent a békesség.

— Nem — mondá meghatottan Bálint úr — nem, a feleségem a pecsenyét nem engedi el; hizlalt pulyka ujjnyi szalonnával, szopó bárány karácson napján.

— Nagy ritkaság — mondám meglepetve — ez ugyan húsvéti sült, de ha jó kövér, döfi karácsonkor is; tehát a pecsenyét maguknál eszszük meg; áll a vásár úgy-e ? De már most legyen szíves és rendezze az ambuláns ebédet.

— Igen — mondá Kiss — ezennel kinevezem gyomrunk táborkari főnökének.

Bálint úr távozott. Kevés idő teltével egy csomó amphytrion kíséretében visszajött, mi nyakunkba vettük az útczát, mint egy czigánybanda; nem húztuk, de ettünk mindenütt.

Midőn a negyedik vagy ötödik helyről kijövünk, Kiss karon fog s félrevezetve halkan mondja:

— Druszám! én nyomot vesztek, te maradj velők; gyülőt veretek s egy óra múlva indulunk; nyergesetek nálad is; ez nincs jól igy; a mit velünk tesznek, azt teszik a legényekkel is. Ha itt maradunk, egy óra múlva csak a rabok lesznek józanok Szamosújvár városában; meneküljünk Capuából s kerüljük Hannibál deliciáit.

Kiss Sándor kereket oldott; mi éppen a kövér pulyka és a szopós bárány felett tartánk holocaustot, melyben a tűz szerepét mi vivők, midőn egyszerre trombita harsog, dob pereg. Nagy ijedség Jerikóban; egy bátor hazafi elkiáltja magát: „Jönnek a németek.” Villa a kézből, falat a szájból tányérba hull. Általános rémület: arezok sáppadása, reszkető ajkak. Az ajtó nyílik — Kiss ezredes megjelenik, mint Samiel a bűvös vadászban