Kiss Ernő (1799. június 13. – 1849. október 6.)

Örmény gyökerek megnevezése: Kiss Ernő eredeti név Ázád, törökül Záde= Kis (Khis) Ákoncz nemesi család (Szongott Kristóf : A magyarhoni örmény családok genealógiája 1898, 103. old, Gudenus János József: Örmény eredetű magyar nemesi családok genealógiája, 389.old.; Magyarörmény életrajzi lexikon I. kötet 207. old. – Szerkesztő: Fancsali János, Magyar-Örmény Könyvtár 18.)

---

Eleméri és ittebei Kiss Ernő (Temesvár, 1799. június 13. – Arad, 1849. október 6.) honvéd altábornagy az aradi vértanúk egyike.

Családja

Gazdag, örmény eredetű nemesi családban született. Nagyapja Kiss Izsák volt, aki Erdélyben a szász tizedek visszaszerzésével a kincstárnak hasznos szolgálatokat tett, és ezért 1782-ben a maga és örökösei számára, Torontál megyében két uradalmat, amit csak halála után, 1807-ben kapott meg a család. Édesapja eleméri és ittebei Kiss Ágoston, édesanyja Bogdanovics Anna volt, aki korán özvegységre jutván Leuven Ernő tábornokhoz ment feleségül. Kiss Ernőnek két testvére volt: Gergely, aki fiatalon, 1815-ben elhunyt, és Mária, aki Pejachevich István felesége lett.

Wikipedia

Kiss Ernő a kivégzésekor már özvegyember volt. Feleségétől, gy. Horváth Krisztinától három leánya született, közülük

• Ernesztin, 7 évesen meghalt
• Kiss Auguszta (1822-1900 március); a szabadságharc leverése után a temesvári várba zárták, ahol a korona hol létéről akartak tőle többet megtudni. Miután elengedték, még két évig megfigyelés alatt tartották. Férje Dániel János, Torontál vármegye alispánja volt, aki 1888-ban halt meg. Házasságukból született a későbbi kereskedelemügyi miniszter, Dániel Ernő.
• Kiss Róza (1823-1900), aki Bobor György (1819-1879) felesége lett.

Kiss Ernőnek volt egy természetes fia is, Turati Ernő, aki Olaszországban élt.

Kiss Ernő családjáról, gazdagságáról, életéről, cselekedeteiről, az Anna bálról, unokája repülős hősiességéről, stb.  tanulmányok, mondák  sokasága jelent meg, most álljon itt egy részlet a leszármazottak visszaemlékezéseiből, a

„Délvidéki örmény nemesek – Elemér – Écska – Nagybecskerek” című könyvből.

 

Németh Ferenc

Kiss Ernő leszármazottainak nyomában

A vértanú utódainál

Először a nyilvánosság előtt: az aradi tizenhárom egyikének emlékei az újvidéki Kotucs családban

1. rész

Mostanság két nyomós okunk is van Kiss Ernő családi emlékeinek, kései leszármazottainak nyomába eredni, hiszen az idén emlékez(het)ünk meg születésének 200. (1799. Július 13.), halálának pedig 150. (1849. október 6.) évfordulójáról. A vele kapcsolatos közismert történelmi tényeken, győztes csatákon túl e sorok írójában már régóta motoszkált a megválaszolásra váró kérdés, vajon mi lett 1848-as magyar szabadságharc Eleméren nyugvó vértanú hősének családjával: leányaival, unokáival, dédunokáival, ükuno­káival, szépunokáival? Miként alakult a család sorsa az aradi tragikus események után? Egyáltalán, élnek-e még és hol a leszármazottai? Ha igen, őrzik-e még kegyelettel a torontáli nábob emlékét?

E kérdések megválaszolásának egyik sarkalatos kiindulópontja csakis egy alapos családfakutatás lehetett. Ennek nyomán derült ki, hogy az örmény származású Kiss (korábban Ákoncz!) család szerencséjét a 18. század közepe táján Kiss Izsák (Kiss Ernő nagyapja) alapozta meg, az ügyes, szerencsés kezű, szemfüles erdélyi (erzsébetvárosi) kereskedő és hadiszállító, aki az úgynevezett szász tizedek visszaszerzésével tett a kincstárnak hasznos szolgálatot, s aki, Kalapis Zoltán megfogalmazása szerint, „kemény kézzel, olykor kíméletlenül halmozta fel tömérdek gazdagságát, úgy hogy a 18. század végén jelentkező torontáli újgazdagok között ő volt a legvagyonosabb.” Óriási kiterjedésű területeket bérelt Torontálban csaknem 100 000 holdat), s mint Hegedűs János írja, „ez a nagykereskedő, megnyerő modorú „kis” fürge ember kapta 1760-ban Mária Teréziától a magyar nemességet.” (Hegedűs János feltevése szerint a család a vezetéknevét is éppen tagjainak alacsony termete miatt kapta.) Izsák ügyesen forgatta pénzét, hitelezett is, megfelelő haszon fejében. A család érintkezési nyelve az idő tájt, a fennmaradt dokumentumok szerint, még az örmény volt. A 18. század derekáról egy érdekes nyugta is fennmaradt, amelyet már csak azért is érdemes idézni, mert bizonyítja, hogy Kiss Izsák idejében a pénzt is zacskóra(!?) mérték:

„Alulírott Issekutz Antal, igazolom, hogy Hobermaer uramtól két zacskót bé peczételve pénzzel, melyeket Kiss Izsák uram Goldsmid uram obligatiójára küldette, kezemhez vettem, recognoscalom Bécsben, 16. Septembris 1768.”

A családalapítónak 1782-ben, a kamarai birtokok árverésén sikerült a maga és örökösei számára, viszonylag kedvező áron (643 750 forintért, 15 évi törlesztésre) megvásárolnia a csaknem 70 000 holdas ittebei és eleméri uradalmat. Ám a sors úgy hozta, hogy egyes családtagok elhalálozása folytán a birtokot 1793-ban fel kellett osztani. E felosztás után Kiss Izsák fia, Ágoston (Kiss Ernő édesapja) és annak felesége, Bogdánovits Anna (Kiss Ernő édesanyja) már csak 40 000 holdas birtokot tudtak biztosítani három gyermekük, Gergely (+1815), Ernő (+1849) és Mária (+1853) számára.

Kiss Ernő életrajza, főképpen Hegedűs János és Kalapis Zoltán kutatásai nyomán, ma már jobbára ismert, noha bizonyos családi vonatkozásaira mindmáig nem derült teljesen fény. Pusztán emlékeztetőül: Temesváron született 1799. július 13-án. Édesapja korán elhalt, és sorsát anyja mellett legfőképpen mostohaapja, báró Ernst Loewen, a későbbi tábornok egyengette. E „katonai vonal nyomán került a bécsi Teréz-akadémiára, s felfelé ívelő katonai pályafutása során viszonylag rövid idő alatt a hadnagyi rangtól eljutott az ezredesi rendfokozatig. Tiszttársai bőkezű gavallérként tartották számon. 1848 nyarán felajánlotta szolgálatát a magyar forradalmi kormánynak, s ennek nyomán nevezték ki 1848. október 12-én tábornokká és a bánáti sereg főparancsnokává. 1848 decemberében lett altábornagy, 1849 januárjában pedig országos főhadiparancsnok. Ő vívta ki csapataival 1848. szeptember 2-án a szabadságharc első jelentősebb katonai győzelmét – a perlaszi csatában. Őt koszorúzták babérkoszorúval, neki rendeztek fáklyásmenetet. Ám ugyancsak ő volt az, aki 1849 januárjában Pancsovánál csapataival meghátrált. Úgyszintén róla jegyezték fel azt is, hogy a temesvári ütközet során három lovat lőttek ki alóla!

A többiekkel együtt, 1849. augusztus 13-án Világosnál tette le a fegyvert. 1849. augusztus 25-én már az aradi várbörtön lakója volt. Onnan írta utolsó leveleit otthon maradt lányainak. Kalapis Zoltán írja, hogy birtokait Haynau zár alá helyezte, ingó vagyonát, köztük a tizennégy mázsányi (!) asztali ezüstkészletet is lefoglalva.

Október 6-án végezték ki Aradon. Holttestét regényes körülmények között sikerült Katalinfalvára, majd évekkel később (1872-ben) Elemérre szállítani, a templomban levő családi sírboltba. Az a hely azóta is egyik fontos történelmi kegyhelyünk.

Hősünk családi életét kutatva Kalapis Zoltán megállapítja, hogy Kiss Ernő huszonévesen titokban oltárhoz vezetett egy tizenhét éves tarnapoli zsidó leányt, Rebekát, aki csakhamar gyanús körülmények között, állítólag kolerában elhunyt.

A továbbiakban, tudomásunk szerint, már nem nősült meg többé. (Szerk. megjegyzés: 1826. május 18-án kötött házasságot Szentgyörgyi Horváth Anna Krisztinával). Két, házasságon kívül született gyermekét, Rózát és Augusztát törvényesítette, majd ki is házasította, vagyonnal is ellátta. Rózán és Augusztán kívül azonban voltak még gyermekei: a mindössze 7 évesen elhunyt s az eleméri templom kriptájába eltemetett leánykája, Kiss Emesztin, továbbá egy bizonyos Turáti Ernő nevű fia, meg egy állítólagos Kiss Mária Valéria nevű leánya.

2. rész

A családfa Kiss Ernőtől kezdődően két nagy ágra szakad. Az egyiket Kiss Róza (Bobor Györgyné), a másikat pedig Kiss Auguszta (Dániel Jánosné) leszármazottai alkotják. Vagyis, pontosabban fogalmazva, az egyik a Bobor-, a másik  a Dániel-ág.

A Dániel-ágat szemlélve látjuk, hogy Kiss Augusztának (aki 19 évesen, 1842. július 31-én esküdött meg Eleméren a nála öt évvel idősebb Dániel Jánossal) öt gyermeke született, s ezek voltak Kiss Ernő unokái: Ernő, Ferenc, Margit, Ilka és Béla. Az öt unokának a továbbiakban összesen még 9 gyermeke született s ezek voltak Kiss Ernő dédunokái. Ezzel el is érkeztünk a családfa egyik ágának kirojtolózó végeihez.

Itt kell megjegyezni, hogy a szamosújvárnémethi Dániel család ősei még a XVIII. század elején nyertek címeres nemeslevelet, közöttük akadtak alispánok, főispánok, országgyűlési képviselők, és főszolgabírók is. Kiss Auguszta férje Dániel János (Kiss Ernő veje) hites ügyvéd volt, Torontál vármegye alügyésze. Gyermekeik közül talán a leglátványosabb karrierje Dániel Ernőnek (1843-1932) volt, aki a bárói rangot is elnyerte, amellett pedig a múlt század utolsó éveiben, a Bánffy-kabinet idején, kereskedelemügyi miniszter is volt. Vitathatatlan érdemeket szerzett magának az iparoktatás, a közlekedésfejlesztés és a Vaskapu szabályozása terén.

Amíg élt, Auguszta össze is tartotta a Dániel családot: a gyermekeket, unokákat, dédunokákat. 1900. március 18-án hunyt el, 78 éves korában. Halálakor írta a becskereki Torontál, hogy „húsz évig tartó szenvedés után” távozott, s  hogy koporsója körül „ott állnak az özvegyek, a szegények és a szenvedők, kiknek nyomorát ő enyhítette, kiknek  könnyeit ő oly sokszor letörölte.”

A családfa ezen ága azóta megannyi új hajtással gyarapodott: új nevekkel, új  családokkal…

A család másik termékeny ágát Kiss Ernő leányának, Rózának (Bobor Györgynének) leszármazottai alkotják. Ez a Bobor-ág. Róza és György 1843. május 24-én kötöttek házasságot Eleméren. Róza 20, György pedig 24 éves  volt. Kiss Rózáéknak 5 gyermekük született (Kiss Ernő unokái): Gyula, Ilona, Sarolta, Mária és Irma. Közülük mindenképpen ki kell emelni id. Bobor Gyulát (1819-1879), a honvédszázadost, aki családtagként írta meg 1879-ben nagyapjának, Kiss Ernőnek életrajzát (Kiss Ernő altábornagy és főhadi kormányzó élete és halála,  Nagybecskerek,1879).

Ebben „több új adatot” tett közzé az aradi vértanú életéről. Emellett több cikket is írt Kiss Ernőről a becskereki Torontálban. Két hadászati szakmunkája nyomtatásban is megjelent. Érdekességként megemlíthető, hogy egyik írásában az örményekről is értekezett.

Kiss Róza és Bobor György 5 gyermekének együttvéve 9 gyermeke lett (Kiss Ernő dédunokái). Közülük mindenképpen ki kell emelni ifj. Farkas Geizát, az írót.

Kiss Róza, akárcsak Auguszta is, jótékonyságáról, jó szívéről volt ismert.

Amikor 1900. január 22-én Eleméren elhunyt, a Torontál azt írta róla, hogy  „egész életében különös előszeretettel  gondozta az elhagyatottakat, árvákat és mindazokat, akik jótékonyságra szorultak.”

Nos, a Kiss családfa ezen ágának egyik végét sikerült most megragadni, pontosabban id. Bobor Gyula (Kiss Ernő unokája) és neje, Jablánczy Róza ágát, s végigvezetni azt a ma élő utódokig. Nem volt könnyű feladat. Elemérről Szabadkára vezettek a szálak, majd ott, Kollár Vető Margit segítőkész eligazítása folytán vissza Újvidékre, a Kotucs család Olga Petrov utcai házába. Itt leltük meg végülis Kiss Ernő kései leszármazottait. E hagyománytisztelő utódokat mutatjuk most be, első ízben olvasóinknak.

Tehát Kotucs Péterhez és feleségéhez, Mirához kopogtattunk be egy régi ős, az aradi vértanú Kiss Ernő emléke ügyében. Ugyanis Péter korán elhunyt édesanyja, Gelzinger Marietta, Kiss Ernő szépunokája volt. Péter nagyanyja  pedig, az 1988-ban 90 éves korában elhunyt Bobor Eszter, aki itt, Újvidéken élte le élete végét, Kiss Ernő ükunokája volt.

A házigazda és felesége a tágas erkélyen fogad. Csakhamar megannyi régi családi okmány, fénykép, kézirat kerül az asztalra. Több, mint 200 éves, elsárgult családi ereklyéket böngészünk. Előkerül egy érdekes örmény nyelvű levél is, amelyet az 1770-es években Kiss Izsákhoz intézett egyik ügyfele. Ma már a kései utódok csak mosolyognak: senki sem tudja elolvasni. Aztán előkerül még a XVIII. századi családalapító néhány nyugtája is. Reszkető kéz írhatta őket, barna tintával. Következnek a régi, megsárgult fényképek az eleméri kastélyról, régen elfeledett családtagokról.

– Ezeknek a családi dokumentumoknak egy részét én mentettem meg az enyészettől – mondja Kotucs Péter fia, Márton. – Tudniillik az évek, évtizedek során sok irat, fénykép és tárgy elkallódott. Sajnos, sokat ki is kellett dobnunk… Egy részét a pincéből hoztam fel.

– Valóban, valamikor sokkal gazdagabb volt a kastélyból ide szállított családi levéltárunk – bizonyítja Péter is. – Vetemiken, a nővéremnél még kell lennie egy családi iratokkal teli doboznak. Azt is érdemes lenne megnézni, mert akadna ott néhány régi fénykép. Megmaradt még néhány bútordarab is.

– Kiss Ernőről és leányairól mit őrzött meg a családi szájhagyomány?

– Míg nagyanyám, Bobor Eszter élt, addig sokat hallottunk tőle Kiss Ernőről, az aradi tragédiáról, holttestének ellopatásáról, hazaszállításáról – mondja Péter, majd két roppant érdekes fényképet nyom a kezembe. Az egyik azt a kastélyszobát ábrázolja, ahol 1849-ben aláírták a világosi fegyverletételt, a másik pedig Görgey nyomtatott arcképét, amely alá saját kezűleg, reszketegen csak ennyit írt a fegyverletételre kényszerült magyar felkelősereg parancsnoka: „Szíves emlékül, Görgey”.

Ezt követően a szobába invitálnak, hogy közösen megcsodáljuk a családi festményeket. Itt tűnik fel azonnal díszes, ovális, aranyozott keretben három azonos méretű portré, három kiváló akvarell. Az egyik Kiss Ernőt ábrázolja, a másik kettő pedig leányait.

– Nem tudom, ki festhette ezeket – jegyzi meg Péter. Alapos restaurálásra volt szükség, amíg sikerült rendbe hozni őket.

Egy másik, kisméretű festmény előtt is megállunk.

• Ez Kiss Ernő lányát ábrázolja, Barabás Miklós alkotása. Nagyanyám szerint ez a legértékesebb a fennmaradt festmények közül. Azt mesélte nekem mindig, hogy Barabás Miklós volt a család házifestője.
• Akkor lehet, hogy a három akvarell is az ő alkotása, noha nem bizonyos.

Tovább nézegetjük a festményeket. Az egyik nagyobb méretű ifj. Bobor Gyulát ábrázolja gyermekkorában, a másik kettő, súlyos aranyozott keretben egy nőt és egy férfit ábrázol kitűnő klasszicista stílusban.

Megakad a szemem egy éjjeliszekrénykén és egy szép faliórán. Az eleméri kastélyból kerültek ide, akárcsak még néhány érdekes ingóság: Bobor Gyula monogramos, címeres, több kilogramm súlyú ezüstkészlete, amelyet még Bobor Róza kapott ajándékba, de itt van egy érdekes, pántokkal kivert, faragott „tábori” sakk-készlet is. A másik szobában áll egy ezüstkeretes tükör, a könyvek között pedig több régi családi kötet, díszkiadás. Többek között egy abból a mindössze 50 példányban (nyilván csak a családtagok számára) készült fehér, díszkötésű könyvből is, amely Kiss Ernő leányaihoz intézett utolsó leveleinek fakszimiléit tartalmazza, fedelén Kiss Ernő címeres pecsétjével ékesítve.

– Ezekből több példány is fennmaradt nálunk – mondja Péter. – Megőriztük. Van néhány kötet is az aradi vértanúkról. Azokat a nagyanyám szívesen olvasta.

3. rész

A nagymama végakarata

Az eleméri kastély a Kotucs család emlékezetében. Hogyan került a föld alá a Kiss család becses fényképalbuma?                              

   Az újvidéki utódok emlékezetében még élénken él a család ősi fészkének, az egyemeletes eleméri kastélynak az em­léke. Ez természetesen érthető is, hiszen Kotucs Péter nagymamája, Bobor Eszter (Kiss Ernő ükunokája) volt minden bizonnyal egyik utolsó lakója. Amellett a család többi tagja is, egészen az 1960-as évek elejéig, nyaranta szinte rendszeresen ott vendégeskedett Eleméren, a nagymamánál, a kisebb úrilakban.

A díszes, egyemeletes, zsalugáteres ablakú családi úrilakot 1796 és 1805 között építtette Kiss Ernő nagyanyja, Issekutz Mária. A kúria előtt egykor igen szép, ízléses park volt, ritka növényzettel. Ez volt annakidején Kiss Ernő otthona. Érdekességként említjük, hogy 1815-től az eleméri plébániatemplom is a Kiss-kastély falai között volt. Emeletes, hatalmas terme a kas­télyban még a századelőn is látható volt. Szent Ágoston hitvalló és egyháztanító tiszteletére szentelték. Ide jártak egykor istentiszteletre az eleméri hívek. Itt mondjuk el azt is, hogy a Kiss család tagjai az említettek mellett még két kápolnát emeltek: az egyiket Kiss Emő édesanyja, Bogdánovits Anna építtette 1796-ban, a másikat pedig Bogdánovits Ferenc 1837-ben. Végül, a ma is létező Szent Ágoston-templomot az aradi vértanú emelte saját költségén. Építése 1845-ben kezdődött, s 1847. október 24-én szentelték fel, alig fél évvel a magyar szabadságharc kitörése előtt. Mint Erős Lajos írja, a templom jobb mellékoltárára került a kastélykápolna védőszentjének, Szent Ernőnek a képe. S ha már az eleméri egyháznál tartunk, úgy hisszük, érdekes megemlíteni azt is, hogy a kegyuraság, negyedévenként, milyen illetményekkel adózott az egyháznak. Egy 1882. szeptember 25-én kelt hiteles okmány szerint, amely Kotucsék családi levéltárában maradt fenn, s amelyet Szabó Ferenc, a tudós eleméri plébános látott el kézjegyével, az eleméri ura­dalom egy negyedévre az egyháznak 52 Ft 50 kr készpénz mellett még 7,5 pozsonyi mérő búzával, 7,5 pozsonyi mérő morzsolt kukoricával, 26 pozsonyi mérő zabbal, 3,5 akó borral, 100 kéve náddal, egy hízott sertéssel, 10 öl puha fával és 10 öl szalmával adózott – összesen 329 Ft 25 kr értékben.

Az egyemeletes, impozáns úrilak mellett létezett még egy kisebb földszintes kastély is, amely a családtagok közlése szerint a család mindenkori háziorvosának volt éveken át tágas lakóháza.

Mivel valamikor a második világháborút követő években előbb az egyemeletes úrilak került lebontásra – amelyet a századelőn Dániel Ernő és özv. Farkas Geizáné örökösei birtokoltak -, a család utolsó, Eleméren élő leszármazottai (Kotucs Péter nagyanyja, Bobor Eszter és édesanyja, Gelzinger Marietta) ebben a kisebb úrilakban húzódtak meg fennmaradt vagyonukkal, ingóságaikkal, családi emlé­keikkel egyetemben. Eléggé viszontagságos ál­lapot volt ez, hiszen a két nő mellett nem volt férfi családtag: Bobor Eszter ugyanis akkor már elvált férjétől, Gelzinger Vladislav becskereki gyógyszerésztől, leánya pedig még tizenéves kislány volt akkor. A megélhetés is nehéz volt számukra nemcsak a két háború között, hanem a két háború után is. Bobor Eszter ugyanis nem dolgozott, nem állt munkába, s a családi ingóságok, értéktárgyak, ékszerek eladásából tartotta el magát és leányát.

Kotucs Péter közlése szerint különösen a második világháború évei voltak vészesek: a tágas úrilakban időnként katonaság szállásolta be magát, mert ott bőven volt hely. Német, majd orosz csapatok állomásoztak ott.

– A háború végeztével azonban – jegyzi meg – ez a „vendégeskedés” majdhogynem nagyanyám életébe került. Ki akarták végezni, holott neki éppen semmi köze sem volt az átvonuló hadtestekhez. Csak a falu lakosságának köszönhető, hogy nagymama életben maradt! Az eleméri lakosság védte meg, állt ki mellette, mert mindenkihez jószívű volt, s mert mindenkin segített. Számtalan esetben ajándékozta meg az ifjú eleméri párokat egy-egy bútordarabbal, vagy más becses tárggyal. Ezt az elemériek évek múltán sem feledték el neki.

– Emlékszem – meséli Péter felesége, Mira -, nagymama annak idején mesélte, hogy a két háború között, amikor még viszonylag sok bútor és egyéb holmi volt a kastélyban, szívesen ajándékozott oda egy-egy bútordarabot pároknak. Elég sok tárgy került így az elemériekhez. A kastély egyik vörös futószőnyegét nagymama annak idején a becskereki katolikus templomnak ajándékozta oda.

Péter a továbbiakban azt is elmondja, volt még egy regényes eset a második világháború alatt, amely szintén a nagymama életébe kerülhetett volna. Ő ugyanis a család értéktárgyait még időben befalaztatta á kastély tágas pincéjében. A háború vége felé, amikor az orosz hadsereg elérte Elemért, valaki kiderítette, illetve elárulta a hatóságoknak, hogy a kastély pincéjében rejtekhely van. A falazást végző mester ugyanis nem tüntette el megfelelő módon a nyomokat, s így gyorsan felfedezték, hogy egy utólag épített falról van szó. Azonnal ki is bontották, az ott rejtegetett értéktárgyakat elkobozták, kis híján múlott, hogy nagymamát falhoz nem állították. Itt kell talán elmondani azt is, hogy bátyját, Zoltánt, a háború alatt, 1944-ben Aradacon ki is végezték.

Egyébként hosszasan mesélte annak idején nagymama, hogy a kastélyból hogyan húzták szét a sok értékes tárgyat. Még jóval a kastély lebontása előtt több értékes holmi eltűnt a kastélyból.

A családtagok egyike például a közelmúltban egy becskereki intézményben látta viszont a Kiss család páncélszekrényét a családi iniciálékkal együtt.

A család vagyonáról szólva a nagymama egyszer mesélte, hogy nekik már 1900-ban volt egy kézi kidolgozású Alfa-Romeo gyártmányú kocsijuk, ami az idő tájt, különösen Bánátban ritkaságszámba ment.

A háború viharában erőszakkal is elhordták a kastély értékeit. Nagymama azonban nem ellenkezett. Mindig hagyta, hogy vigyék, amit akarnak…

Itt kell megjegyeznünk, hogy a megannyi elveszett holmi közül nemrégiben került elő például Kiss Emő egyik leányának, Dániel Augusztának díszes, monogramos levélmappája is.

Később a kastély eladásra került, majd le is bontották. Ezt követően a nagymama Péterékhez került Újvidékre. Azonban Kotucsék kedvenc nyári kirándulóhelye az eleméri kisebb úrilak volt.

Péter már lapozza is a gazdag családi albumot, a boldog gyermekkor tárgyi emlékeit. Az egyik képen, amely 1957 nyarán „egy szép vasárnap” készült Eleméren, a kisebb úrilak előtt, a néhány éves Péter látható, amint a dicső Boborok módjára, szőrén üli meg a lovat. Egy másikon, amely 1961 augusztusában készült, a kastély előtt látható a nagymama, leánya és négy unokája. Ezek a régi fotók is Kotucsék eleméri kötődéseit bizonyítják.

Péter meséli, hogy ottlétükkor, gyermekkorában látta a régi, lebontott egyemeletes kastély alapjai között a kincskeresők árkait.

A kincskeresők az alapoknál keresztben-hosszában árkokat ástak, mert meg voltak győződve, hogy ott biztosan kincsre lelnek. Hogy ott lehet valahol elásva a család kincse. Nagyot tévedtek azonban, mert nem találtak semmit. Szinte nem akarták elhinni, hogy nem találtak semmit! – magyarázza Péter.

1963-ban azután fájó volt nagymama megválása Elemértől meg a kastélytól. Az úrilakot eladta és Újvidékre költözött.

– Innen hozta magával az órát, néhány bútordarabot, a festményeket és több más családi ingóságot. A kastélyt ugyanis 1962-ben adta el a Naftagas munkaszervezetnek hárommillió dinárért. Azon a pénzen a többi között vettünk egy tévét, egy korszerű villanytűzhelyt stb. Érdekes volt nagymama költözködése: ha jól emlékszem, mindössze két-három lovaskocsin szállítottuk a holmiját ide, Újvidékre. Ennyi maradt csupán évtizedek viszontagságai után az  egykor mesés Kiss-, illetve Bobor vagyonból! Mi lovaskocsival mentünk Elemérre, nagymama pedig vonaton jött utánunk. Mikor felpakoltuk a holmiját, megsimogatta a kastély falait és meg is csókolta. Ekkor szakadt el végérvényesen a család ősi fészkétől – meséli Péter.

– Vajon később visszakívánkozott-e oda, látogatta-e Elemért, akár az október 6-i megemlékezéskor? – kérdezzük Pétertől.

– Elkerült hozzánk Újvidékre s már sohasem vágyott vissza Elemérre. Az fájó pontja maradt. Elemért valahogy eltemette magában a lelke mélyén. Vagy jobban mondva ott őrizte meg magának és úgy, ahogyan fiatalkorában megmaradt benne. Egyébként a kastélyt is, amelyben egykor lakott, lebontották, noha az eladáskor megígérték neki, hogy nem bontják le. Ilyen feltételekkel is adta el! Ám mennyire csalódott szegény! Emlékszem, hogy 1984-ben, hosszú idő után a nagymamával együtt Eleméren jártunk, s ott a helybeliek azonnal felismerték. Elébe jöttek. Fájó pontja volt nagymamának Kiss Ernő története is. Nekünk, gyerekeknek sokat mesélt róla. Mindig nagyokat sóhajtott, amikor néhanapján meg-megállt Kiss Ernőnek és leányainak képe előtt. Mindazt, ami Kiss Ernővel történt, családi tragédiaként élte meg.

– Hogyan teltek Bobor Eszter újvidéki hétköznapjai, milyen volt az életvitele? – ér­deklődtünk Mirától.

– Viszonylag korán, 6 órakor kelt. Sokat olvasott, figyelemmel kísérte a politikai történéseket is. Mindenben tájékozott volt. Amellett igen vallásos: istenfélő. Több nyelvet beszélt, ebből négyet kiválóan (magyar, szerb, német, francia). Igen pedáns volt, minden holmija a helyén volt. Nála mindig rend uralkodott. A sötétben is el tudott igazodni a dolgai között!

Bobor Eszter egész életét a régi úri világ módjára élte le: munkát nem vállalt, nem dolgozott. A családi örökségből adogatott el holmikat, abból élt haláláig.

Igen szerteágazó levelezést folytatott a kiterjedt rokonsággal, és sokan fel is keresték itt Újvidéken. Nemcsak a rokonai, hanem egykori cselédei, szobalányai, akiket mindig szívesen fogadott, s akik ragaszkodtak hozzá. 1988. július 20-án hunyt el 90 éves korában. Utolsó kívánsága az volt, hogy a becses, vaskos családi fényképalbummal együtt temessék el. Így kerültek, utolsó kívánsága nyomán, örökre a föld alá a család felbecsülhetetlen értékű fotói!

4. rész

Tények és legendák 

Családi szájhagyomány Kiss Ernőről és egyik leányáról

Kotucsék családi szájhagyományá­ban két érdekes epizód is fennmaradt Kiss Ernőről és egyik leányáról. Ám mielőtt rátérnénk ennek ismertetésére, úgy hisszük, nem érdektelen szólnunk Kiss Ernő kevésbé ismert családi viszonyairól, amelyeket egyik életrajzírója, Hegedűs Antal, a századelőn – nyilván a még élő hozzátartozók iránti tiszteletből – elhallgatott, vagy az aradi vértanú iránti megbecsülésből siklott át rajtuk. E kényes részletek egyrészt Kiss Ernő házasságaira, vagy mondjuk úgy: szerelmeire, másrészt pedig törvényes vagy törvénytelen gyermekeire vonatkoztak.

Korábban már szóltunk arról, hogy az eddigi kutatások néhány természetes gyermekére már fényt derítettek, de úgy tűnik, hogy gyermekeinek névjegyzéke, akárcsak egykori szerelmeinek listája, még mindig nem végleges. E kutatásokat, pontosításokat többek között az a körülmény is nehezíti, hogy annak idején a törvénytelen, illetve házasságon kívüli gyermekek születése esetében az egyházi anyakönyvek is jobbára hallgattak az apa illetőségéről. Nos, lássuk hát, mit deríthetünk ki a hiteles dokumentumokból, ám ugyanakkor azt is, miről mesélnek a legendák.

Kiss Ernő 1849. augusztus 25-én, az aradi várban felvett kihallgatási jegyzőkönyv tanúsága szerint többek között azt vallotta magáról, hogy „özvegy, gyermektelen”. Mindkét állítás hivatalosan igaz is volt – de csak hivatalosan! Az első, hogy özvegy volt kivégzésekor, minden bizonnyal Kalapis Zoltán állítását támasztja alá, hogy huszonévesen titokban oltárhoz vezetett egy tizenhét éves tarnapoli zsidó leányt, Rebekát, aki csakhamar gyanús körülmények között elhunyt. Egy hiteles egyházi esküvője tehát mindenképpen volt! Csakhogy a szájhagyomány még legalább két „feleségéről” tud. Az egyik Turáti Anna volt, a másik pedig Szentgyörgyi Anna. (Szerk.megj. Szentgyörgyi Horváth Krisztina Anna) Turáti Annát állítólag még Olaszországból hozta magával, de annak későbbi sorsa ismeretlen előttünk. Szentgyörgyi Annáról sem tudunk sokkal többet. Egyébként mindkettőtől gyermekei is születtek.

Másik megállapítása, hogy kivégzésekor „gyermektelen” volt, csak annyit jelez, hogy akkor még egyik házasságon kívül született gyermekét sem törvényesítette. A fiatalon elhunyt Rebekától minden bi­zonnyal nem volt gyermeke. (Turáti) Anna azonban az eleméri katolikus plébánia anyakönyveinek tanúsága szerint – amelyet Tietze Jenő prelátus bocsátott rendelkezésünkre – 1823. január 3-án ikreket szült neki, Augusztát és Rózát. Születésüket az eleméri plébános „illegális”, azaz „törvénytelen” megjelöléssel jegyezte be, feltüntetve azt is, hogy „az apa ismeretlen”. Ugyancsak ide jegyezte be Szabó Ferenc, a tudós eleméri plébános azt a fontos tényt, hogy „Ő cs. és Királyi Felsége 1885-dik évi február hó 28-án kelt legfelsőbb elhatározásával kegyelemből megengedni méltóztatott, hogy a N. Eleméren 1823 évi január hó 3-án házasságon kívül született Auguszta és Róza ikertestvérek, mint néhai ittebei és eleméri Kiss Ernő leányai törvényesíttessenek”.

A legfelsőbb helyről, jóval Kiss Ernő halála után jóváhagyott törvényesítés hivatalosan igen-igen elkésett, mert Kiss Ernő még életében ténylegesen elismerte a két ikertestvért, családtaggá tette őket, vagyonnal is ellátta és ki is házasította.

Turáti Anna volt az édesanyja Turáti (vagy: Turatti) Ernőnek is, akiről sajnos nin­csenek bővebb adataink.

A szájhagyomány Szentgyörgyi Annáról tudni véli, hogy két gyermeket, két kislányt szült Kiss Ernőnek: Annát és Ernesztint. Anna 3 éves korában hunyt el, és nem tudni, hol temették el. Ernesztin 7 éves korában halt meg, s az eleméri templom kriptájában helyezték örök nyugalomra, apja mellé. E tényeket, sajnos, nem tudjuk anyakönyvi adatokkal is igazolni.

Visszakanyarodva a két ikertestvérhez, Rózához és Augusztához, el kell monda­nunk, hogy haláluk időpontja is viszonylag közel esett egymáshoz. Róza 1900. január 22-én, Auguszta pedig az év március 18-án hunyt el. Nos, egyikükhöz kapcsólódik az az érdekes családi szájhagyomány is a meg-megjelenő „fehér asszonyról”, amelyet Kotucséknál hallottunk.

Erről mondja nekünk Péter:

– A nagymama mindig mesélte, hogy Kiss Ernő két leánya közül az egyik nem természetes halállal halt meg, hanem öngyilkos lett. Megmérgezte magát. Sajnos, nem mondta meg, hogy Rózáról vagy Augusztáról volt-e szó. Nos, a dolog lényege abban állt, hogy az a bizonyos „fehér asszony”, fehér ruhában, – a családi szájhagyomány szerint – mindig megjelent, amikor valamelyik családtag meghalt. Nagymama, amíg élt, erősen hitt ebben. E visszajáró, halált jelző, fehér ruhás nőszemély megjelent neki édesapja és édesanyja halálakor Eleméren, de állítólag az én édesanyám halálakor is látta. Nagymama szerint nemcsak ő látta, hanem látták annak idején a cselédek is az eleméri kastélyban. Ezt érdekességként tartottam fontosnak elmondani. Hisz nekünk nem jelent meg soha.

Egy másik családi szájhagyományról, Kiss Ernő kivégzésével kapcsolatosan, Péter édesapja, Márton mesél:

– Úgyszintén a nagymama, illetve anyósom mesélte, s a családban fennmaradt, hogy Kiss Ernőnek nem kellett volna október 6-án Aradon meghalnia. A családi legenda szerint közvetlenül a kivégzés előtt érkezett meg Kiss Ernő számára a megkegyelmezés, ám az a tiszt, akinek ezt az írást kézbesítenie kellett, korábbról Kiss Ernő haragosa volt, s ezért szándékosan késett a kegyelemről szóló parancs kézbesítésével. Ez a történet generációról generációra élt a családban. Hogy van-e reális alapja, nem tudom.

Kiss Ernő kései újvidéki leszármazottairól még el kell mondanunk, hogy kegyelettel őrzik a híres ős emlékét. Kotucs Péter gyermekeivel együtt itt, Újvidéken, három nővére (Marietta, Irén és Valéria) pedig ugyancsak gyermekeivel – Kanadában.

A nagymamától örökölt családi vagyon elosztásakor Kotucs Péternél maradtak a festmények, fényképek és dokumentumok meg egy-két bútordarab, a többiek az ékszereken meg egyéb értékeken osztoztak meg.

S ha már az ősi vagyon megmaradt darabjainál tartunk, úgy tűnik, viszonylag könnyen össze lehetne hozni egy Kiss Ernő emlékszobát, eredeti, autentikus tárgyakkal, eredeti dokumentumokkal. Hiszen nemcsak Kotucsék őriznek tárgyi emlékeket az aradi vértanútól és családjától, hanem mások is. E sorok írójának tudomása szerint Becskereken, Kikindán, Eleméren és egyebütt is fellelhető több, érdekes emléktárgy, bútordarab. Talán éppen e kettős jubileum adhatná meg a kellő ösztönzést, de az elmulaszthatatlan alkalmat is arra, hogy Kiss Ernő emlékét Bánátban emlékszobával, vagy akár egy állandó kiállítással is megörökítsék. Ezzel egyben bizonyítanák is, hogy ha már a sors oly mostoha és kegyetlen volt vele, legalább az utókor legyen hálás és kegyeletes az emlékéhez.

( Megjelent a Családi Kör, 1999. október 7-i, 14-i és 21-i számában)